Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-658

658. országos ülés 1916 szeptember 7-én, csütörtökön. 9 sem fogadja el. Én nem tudok erre a konklúzióra jutni és azt hiszem egy kis lapsus esett Csermák barátom részéről, a midőn kijelentette, hogy általánosságban sem fogadja el a törvényjavaslatot. Mert hiszen ez ellenkeznék azzal az állásponttal, melyet az ellenzék ebben az adóvitában elejétől fogva elfoglalt, (ügy van! Ugy van! balfelöl.) s ez odavezetne, hogy épen a szóbanlévő vállalatok, amelyeknek erősebb és súlyosabb megadóztatása érdekében annyiszor felszólaltunk, egyáltalán kikerülnének a súlyosabb adóztatás következményei alól és maradnának rájuk nézve mindazon jogviszonyok, amelyek eddig is fennállottak. Én tehát kijelentem, hogy általánosságban a törvényjavaslatot, melyet a pénzügyminister ur terjesztett elő, a tárgyalás alapjául elfogadom. (Helyeslés balfelöl.) T. ház! 1909-ben a törvényhozásnak czélja az volt, hogy a hozadéki adókon alapuló és azokra felépített adórendszerünket a személyes jövedelmi adó beiktatásával megreformáljuk, újjáalakítsuk. E ezélnak megfelelőleg következett be az, hogy az 1909-iki törvényalkotásban a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adója abban a formában, amint az a törvényben van, oda belekerült, mely szerint ezek a vállalatok kétféle adóval terheltettek meg, a kereseti adóval és mellette a jövedelmi adóval. Ez teljesen megfelelt az akkori törvényhozási ezélnak. Igaz, hogy viszont, amidőn ez megtörtént, nem lehetett állítani és vitatni azt, hogy a kérdésnek ekként való megoldása egyúttal az elvi és elméleti szempontoknak is megfelel. Mert ily szempontból csakugyan kifogás alá eshetett az a tény, hogy a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok mint jogi személyek oly elbánásban részesültek a jövedelmi adó tekintetében, mint a fizikai személyek. E tekintetben a törvényjavaslatok akkori tárgyalása alkalmával emelkedtek is kifogások és az akkori pénzügyminister, Wekerle pillanatig sem habozott elismerni a kifogások jogosultságát. Elismerte, hogy elméleti szempontból a kérdés megoldása kifogásolható és bírálható; azonban kijelentette, hogy a javaslatok beterjesztésekor a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokra vonatkozólag két ut állt előtte és.pedig, miután a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok a törvény értelmében adómentességben részesültek, — vagy azt az utat kellett választania, hogy megszünteti az adómentességet és ennek következtében a részvénytársaságokat önálló adó alá veti, vagy pedig az elméleti, elvi szempontokat áldozza fel. Miután a kérdésnek az első formában való megoldása szerinte nagy nehézségekbe ütközött, mert ha az adómentességet meg akarta szüntetni, mégis az értékpapírok bizonyos összegére és mennyiségére nézve egy arányt kellett volna megállapítani az illető vállalatok üzleti tőkéjéhez mérten; s miután ez szerinte a kereskedelmi törvénybe vágó törvényhozási intézkedést KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXII. KÖTET. tett volna szükségessé, ő a maga részéről — az akkori helyzetnek is megfelelően — a könnyebb utat választotta és feláldozta az elméleti szempontot, illetve — ahogy magát akkor klasszikusan kifejezte — az elvi szépséget. A t. pénzügyminister ur a maga javaslataiban, amelyeket most a ház elé terjesztett, az elvi szempontra helyezte a fősúlyt, s emellett az ő czélzata — legalább is nyilatkozataiból azt lehetett megállapítani — az volt, hogy épen azt az utat keresse ezzel az önálló megadóztatással, amelynek révén ezekhez az erőforrásokhoz jobban és közelebb tud hozzáférkőzni. Ha áll a t. pénzügyminister urnak az az álláspontja, amit ő itt a viták folyamán hangoztatott, hogy t. i. ez a javaslat a nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknak sokkal súlyosabb megadóztatását jelenti, mintha azok jövedelmi adó alá vonattak volna — amit én szívesen konczedálok, — akkor nagyon érdekes lett volna, ha ebben az irányban valami konkrét összehasonlítás állhatott volna rendelkezésünkre. Igen érdekes volna tudni, vájjon hogy áll a pénzügyi eredmény akkor, ha a vállalatokat az 1909-iki törvény értelmében jövedelemadóval és egyúttal a jövedelemadó kiegészítő részét képező vagyonadóval adóztatták volna meg és hogy áll akkor, ha a pénzügyminister ur mostani javaslatát veszszük alapul. A magam részéről próbáltam számításokat csinálni, de be kell ismernem, nem tudtam eredményre jutni; egyszerűen azért nem, mert az adó kiszámításához szükséges anyag nem állott rendelkezésemre. A Compass-ban foglalt mérlegekből nem lehet ezt a számítást megejteni; hiányoznak mindazok a részletes kimutatások, amelyeket a vállalatok a törvény értelmében az adóügyi hatóságnak kötelesek bemutatni. Ennek következtében én csak a t. pénzügyminister ur kijelentésére vagyok utalva, aki azt állítja, hogy ez a javaslat a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokra nézve nagyobb megadóztatást jelent, mintha velük szemben a jövedelemadó és vagyonadó alkalmaztatott volna. Hantos Elemér: Ez igaz! Springer Ferencz: Amikor a pénzügyminister ur elhatározta magát, hogy visszatér az elvi alapra, akkor három eszköz állott rendelkezésére arra, hogy a részvénytársaságok üzleti nyereségében rejlő nagyobb erőforrásokat jobban kiaknázhassa. Az első volt az, hogy azokat a kedvezményeket, amelyeket törvényes intézkedések a részvénytársaságokra vonatkozólag megállapítanak, vagy megszünteti egészben, vagy korlátozza; a másik volt, hogy az adókulcsot felemeli; a harmadik, hogy az adókulcs keretén belül is bizonyos progressziót létesít. A pénzügyminister ur mind a három eszközt alkalmazta javaslatában; a kérdés csak az, hogy a technikai megoldás helyes, szerencsés és gyakorlati szempontból jó-e. A magam részéről azt hiszem, hogy épen a kivetés és az eljárás