Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-658

658. országos ülés 1916 szeptember 7-én, csütörtökön. 9 sem fogadja el. Én nem tudok erre a konklú­zióra jutni és azt hiszem egy kis lapsus esett Csermák barátom részéről, a midőn kijelentette, hogy általánosságban sem fogadja el a törvény­javaslatot. Mert hiszen ez ellenkeznék azzal az állásponttal, melyet az ellenzék ebben az adó­vitában elejétől fogva elfoglalt, (ügy van! Ugy van! balfelöl.) s ez odavezetne, hogy épen a szóbanlévő vállalatok, amelyeknek erősebb és súlyosabb megadóztatása érdekében annyiszor felszólaltunk, egyáltalán kikerülnének a súlyo­sabb adóztatás következményei alól és marad­nának rájuk nézve mindazon jogviszonyok, ame­lyek eddig is fennállottak. Én tehát kijelentem, hogy általánosságban a törvényjavaslatot, melyet a pénzügyminister ur terjesztett elő, a tárgya­lás alapjául elfogadom. (Helyeslés balfelöl.) T. ház! 1909-ben a törvényhozásnak czélja az volt, hogy a hozadéki adókon alapuló és azokra felépített adórendszerünket a személyes jövedelmi adó beiktatásával megreformáljuk, újjáalakítsuk. E ezélnak megfelelőleg következett be az, hogy az 1909-iki törvényalkotásban a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adója abban a formában, amint az a törvényben van, oda belekerült, mely szerint ezek a vállalatok kétféle adóval terheltettek meg, a kereseti adó­val és mellette a jövedelmi adóval. Ez teljesen megfelelt az akkori törvény­hozási ezélnak. Igaz, hogy viszont, amidőn ez megtörtént, nem lehetett állítani és vitatni azt, hogy a kérdésnek ekként való megoldása egyút­tal az elvi és elméleti szempontoknak is meg­felel. Mert ily szempontból csakugyan kifogás alá eshetett az a tény, hogy a nyilvános szám­adásra kötelezett vállalatok mint jogi szemé­lyek oly elbánásban részesültek a jövedelmi adó tekintetében, mint a fizikai személyek. E tekin­tetben a törvényjavaslatok akkori tárgyalása alkalmával emelkedtek is kifogások és az akkori pénzügyminister, Wekerle pillanatig sem habo­zott elismerni a kifogások jogosultságát. Elis­merte, hogy elméleti szempontból a kérdés meg­oldása kifogásolható és bírálható; azonban ki­jelentette, hogy a javaslatok beterjesztésekor a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokra vonatkozólag két ut állt előtte és.pedig, miután a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok a törvény értelmében adómentességben részesültek, — vagy azt az utat kellett választania, hogy megszünteti az adómentességet és ennek követ­keztében a részvénytársaságokat önálló adó alá veti, vagy pedig az elméleti, elvi szempontokat áldozza fel. Miután a kérdésnek az első formában való megoldása szerinte nagy nehézségekbe ütközött, mert ha az adómentességet meg akarta szün­tetni, mégis az értékpapírok bizonyos összegére és mennyiségére nézve egy arányt kellett volna megállapítani az illető vállalatok üzleti tőkéjé­hez mérten; s miután ez szerinte a kereske­delmi törvénybe vágó törvényhozási intézkedést KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXII. KÖTET. tett volna szükségessé, ő a maga részéről — az akkori helyzetnek is megfelelően — a könnyebb utat választotta és feláldozta az elméleti szem­pontot, illetve — ahogy magát akkor klasszikusan kifejezte — az elvi szépséget. A t. pénzügyminister ur a maga javasla­taiban, amelyeket most a ház elé terjesztett, az elvi szempontra helyezte a fősúlyt, s emellett az ő czélzata — legalább is nyilatkozataiból azt lehetett megállapítani — az volt, hogy épen azt az utat keresse ezzel az önálló megadóztatás­sal, amelynek révén ezekhez az erőforrásokhoz jobban és közelebb tud hozzáférkőzni. Ha áll a t. pénzügyminister urnak az az álláspontja, amit ő itt a viták folyamán hangoztatott, hogy t. i. ez a javaslat a nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknak sokkal súlyosabb megadóztatását jelenti, mintha azok jövedelmi adó alá vonattak volna — amit én szívesen konczedálok, — akkor nagyon érdekes lett volna, ha ebben az irány­ban valami konkrét összehasonlítás állhatott volna rendelkezésünkre. Igen érdekes volna tudni, vájjon hogy áll a pénzügyi eredmény akkor, ha a vállalatokat az 1909-iki törvény értelmében jövedelemadóval és egyúttal a jövedelemadó kiegészítő részét képező vagyonadóval adóztatták volna meg és hogy áll akkor, ha a pénzügyminister ur mos­tani javaslatát veszszük alapul. A magam részé­ről próbáltam számításokat csinálni, de be kell ismernem, nem tudtam eredményre jutni; egy­szerűen azért nem, mert az adó kiszámításához szükséges anyag nem állott rendelkezésemre. A Compass-ban foglalt mérlegekből nem lehet ezt a számítást megejteni; hiányoznak mind­azok a részletes kimutatások, amelyeket a vál­lalatok a törvény értelmében az adóügyi ható­ságnak kötelesek bemutatni. Ennek következtében én csak a t. pénzügyminister ur kijelentésére vagyok utalva, aki azt állítja, hogy ez a javaslat a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokra nézve nagyobb megadóztatást jelent, mintha velük szemben a jövedelemadó és vagyonadó alkalmaztatott volna. Hantos Elemér: Ez igaz! Springer Ferencz: Amikor a pénzügyminis­ter ur elhatározta magát, hogy visszatér az elvi alapra, akkor három eszköz állott rendelkezé­sére arra, hogy a részvénytársaságok üzleti nyereségében rejlő nagyobb erőforrásokat job­ban kiaknázhassa. Az első volt az, hogy azokat a kedvezményeket, amelyeket törvényes intéz­kedések a részvénytársaságokra vonatkozólag megállapítanak, vagy megszünteti egészben, vagy korlátozza; a másik volt, hogy az adó­kulcsot felemeli; a harmadik, hogy az adókulcs keretén belül is bizonyos progressziót létesít. A pénzügyminister ur mind a három esz­közt alkalmazta javaslatában; a kérdés csak az, hogy a technikai megoldás helyes, szerencsés és gyakorlati szempontból jó-e. A magam részéről azt hiszem, hogy épen a kivetés és az eljárás

Next

/
Oldalképek
Tartalom