Képviselőházi napló, 1910. XXXI. kötet • 1916. augusztus 9–szeptember 6.

Ülésnapok - 1910-656

47 656. országos ülés 1916 szeptember 5-én, kedden. elnök úrhoz egy tiszteletteljes kérést intéznem. Maga a tény és maguk a körülmények eléggé szólnak magukért. A ministerelnök ur délelőtti vallomástétele, hogy csak meglepetés, az ismertetett körülmények közt történt álnok támadás okozhatta azokat a hajókat, amelyek a határszéli vármegyék lakosságát érték, hogy csak az a meglepetésszerű hadüzenet és betörés lehetett okozója annak, hogy az a százezernyi lakosság földönfutóvá vált, elveszítve vagyonát, pusztán életét mentve meg, ez a vallomástétel más szavakkal, prózára lefordítva azt jelenti, hogy az államhatalom nem tudta megvédi azt a határszéli lakosságot annak a szerencsétlenségnek bekövetkezte elől, amely őket ennek következtében érte. Mi ennek a természetes következménye? Az én szerény véleményem szerint az — és szerintem nem lehet más — hogy ennek a lakosságnak az állam teljes kártalanítással tartozik, ennek a lakosságnak az államtól kell megkapnia a maga anyagi veszteségeit. Hiszen a lelki szenvedéseket, a testi szenvedéseket nem pótolhatjuk már, tehát egyet kell adnunk: nssza kell térítenünk azokat az anyagi veszteségeket, amelyek ezt a lakosságot érték. Itt legyen szabad utalnom arra a porosz példára, amelyet voltam bátor említeni, hogy arra még visszatérek. Habár a háború által sújtott határszéli lakosság kártalanításának kérdése általános törvények által szabályozva sehol sincs, ez nyitott kérdés minden országban. Poroszország hasonlóan régebbi háborúk előző eseteihez, midőn még ki sem volt verve az ellenség Kelet-Poroszország területéről, első kötelességének tekintette törvényhozásilag gondoskodni arról, hogy Kelet-Poroszországban ne maradjon egy család, egy honpolgár sem, aki teljes kártalanítást ne kapjon azokért a veszteségekért, amelyeket azáltal szenvedett, hogy akár saját csapatok pusztítottak ott a hadmüveletek érdekében, akár az orosz ellenség pusztításai tették azt a vidéket a földdel egyenlővé. A porosz törvényhozás annyira megy e tekintetben, hogy kártalanítja őket azon összeg erejéig is, amely az akkori építési és beszerzési árak és a mai felemelt építési árak között van, sőt miután azoknak a városoknak újraépítését egészségügyi, közrendészeti szempontból hatóságilag előírja, megtéríti ama költségeket is, amelyek így előállanak. Az én tiszteletteljes kérésem a ministerelnök úrhoz tehát a következő: Ha már megtörténtek ezek a bajok, amelyekért felelősséggel tartozik a kormány, nyugtassa meg ma arról a helyről, amelyről egyedül lehet megnyugtatni, azt a lakosságot, azt a százezernyi menekülőt, hogy a magyar állam helyt fog állani azokért az anyagi veszteségekórt, amelyek a menekülő lakosságot érték. Tisztázza itt a ministerelnök ur a kártalanítás kérdését és legalább csekély vigaszt, csekély enyhülést nyújtott ama százezernyi lakosságnak anélkül, hogy az államnak a háború okozta sok-sok milliárdos megterhelése mellett ez a megterhelés jelentékeny tétel volna. Ajánlom ezt a kérést a t. ministerelnök ur figyelmébe. (Elénk helyeslés balfelöl, szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra ürmánczy Nándor képviselő ur következik. (Halljuk! Halljiüc! balfelöl.) Urmánczy Nándor: T. ház! Csak néhány rövid megjegyzést óhajtok tenni. Erdélyből érkeztem. Tele van a lelkem fájdalommal, elkeseredéssel, felháborodással. Néha nem is tudom elhinni, hogy igaz az, ami történt. Néha önkéntelen hangosan felnevetek. Hát ezért harczolt, ezért vérzik ez a hiszékeny, bolond magyar nemzet. Az ő sorsa, az ő épsége, biztonsága, ugy látszik, csak olyan harmadrendű kérdés. (Ugy van! a szélsőbaloMalon.) Ha megtámadja az oláh? Egyszerűen megrövidítjük a frontot a Marosig! Ez a frontmegrövidités Erdély 15 vármegyéje közül 11-et érint; nyolczat teljesen, hármat részben. Ez a frontmegrövidités területben 6,300.000 katasztrális holdat jelent. Ezen a területen, nem számítva az oláhságot, amely otthon maradt, 670.000 székely, magyar és 170.000 szász honpolgár lakott és lett most földönfutóvá. Láttam a menekülőket szállító vonatok egy részét és láttam két főországutat, a Marosvásárhely és Kolozsvár felé menő országutakat, (Zaj. Halljuk! Halljuk!) láttam a székely népet ősi tűzhelye mellől menekülni. Eletemnek legkeservesebb, legfájdalmasabb emléke maradt ez a kép. Aggok, asszonynép, gyermekek menekültek. A férfiak nem voltak otthon; azok idegen határokat őriztek, vagy idegen hantok alatt jhhennek. Hogy mekkora volt a tájékozatlanság ós a fejetlenség, annak jellemzésére csak két esetet hozok fel. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Augusztus 23-ikán elrendelték, hogy a dolgozó hadifoglyokat össze kell gyűjteni és 24 órán belül be kell szállítani. Miközben ezt a rendeletet végre akarták hajtani és a hadifoglyok egy részét be is vaggonirozták, jött az uj parancs, hogy a hadifoglyok továbbra is maradjanak ott és dolgozzanak tovább. A másik adat az, hogy 27-ikén, tehát vasárnap, a hadizenet napján, még sok határszéli községben kihirdették, hogy a községből büntetés terhe alatt eltávozni tilos. (Mozgás balfelöl.) Akkor éjjel a határraéli községekben felverték a lakosságot, hogy meneküljön mindenki ugy, ahogy tud és oda, ahova tud, mert jön az ellenség. Hogy a védelem milyen volt, arra jellemző, hogy alig 3—4 nap alatt az oláhság 50—60—70 kilométernyire is besétálhatott az országba. Nem tudom, hogy Erdélynek más vidékein miképen történt a védekezés, csak az én vidékemről számolhatok be. A tölgyesi szorost egy cseh zászlóalj védte, (Mozgás balfelöl.) jobban mondva: ott volt. 27-én éjjel, mikor az oláh orvtámadás meg-