Képviselőházi napló, 1910. XXXI. kötet • 1916. augusztus 9–szeptember 6.
Ülésnapok - 1910-647
647. országos ülés 1916 hozások történetéből nyerünk, nem szabad felfogásunkat elhomályosítania. Az előadó ur hivatkozott arra, hogy itt is, ott is behozták a jövedelmi adót. Hát nézzük a dolgot egészen közelről. Vegyük Angliát. Az csak optimisztikus kifejezés, hogy nekik van jövedelmi adórendszerük. Nincs nekik. Az ő jövedelmi adórendszerük tulajdonképen több hozadékadó összefoglalása, amint azt általában el is ismerik. Csak jövedelemadószerüleg dolgozták ki adórendszerüket, amennyiben, mikor Angliában a modernebb gazda-ági átahkuMs bekövetkezett, az angolok, igen okosan, kimondották, hogy az adóteher nagyobb részét az erősebb osztályokra kell áthárítani és az alsóbb osztályok terhén könnyíteni kell. Tehát lehetőleg eltörölték a fogyasztási adókat és — már a kereskedelem szabadsága érdekében is — a vámtételeket, csak megszorították a kereskedelem szabadságát úgynevezett pénzügyi vámokkal, melyek azonban óriási jövedelmet nyújtanak. A szocziális igazságosság érdekében behozták adórendszerükbe azt a két institucziót, mely személyi adó természetű : a létminimum adómentességét és a progreszszivitást. De náluk bevallási kényszer nincsen. Csak egy osztály van, mely vallani köteles : az iparosok, kereskedők és bizonyos szabad foglalkozások : ügyvédek, orvosok stb. Sőt az angolok ép abban látják adórendszerük nagy előnyét, hogy a jövedelmet a forrásnál adóztatják meg. Kern fordulnak ahhoz, akié a jövedelem, hanem ahhoz, akitől származik, mert annak semmi oka sincs azt eltitkolni, holott annak, aki élvezi a jövedelmet, van. Ott a birtokok nagy része bérbe van adva és ők nem a bérbeadótól, hanem a bérlőtől szedik be az adót, ép ugy a házadót; a tőkekamatadót is ott szedik be, ahol azt a jövedelmet kiutalványozzák és természetesen a tisztviselők adóját is — ami különben nálunk is megvan, az a pénztár vonja le, amely kifizeti. Csakis, ismétlem, a szabad foglalkozásoknál, iparosoknál, kereskedőknél kivannak bevallást. Tehát nem találjuk azt, amit korrekt értelemben jövedelemadónak lehet nevezni. Ami Francziaországot illeti, ott évtizedes harcz folyt, melynek az volt a feladata, hogy jövedelmi adórendszert létesítsenek. Nagy vitákkal, az argumentumok és ellenargumentumok harczával küzdöttek e téren igen nagy tekintélyek, köztük elsősorban legkiválóbb pénzügyi szakirójuk, Leroy-Beaulieu és egy másik kiváló pénzügyi szakemberük, Léon Say, aki »Les solutions democratiques« czimü munkájában a demokratikus adórendszert, tehát a létminimumot és a progresszivitást ellenzi. Görcsösen ragaszkodik a régi adórendszerhez, az u. n.,»quatre vieux«, »négy vén adóhoz«, ugy hogy Francziaországban az uj adórendszer még ma is in statu nascenti van. Most nézzük, mennyiben alkalmazható Németország példája a mi esetünkben. A német birodalom igen sokszor csinált adóreformot, legutóbb augusziits 9-én, szerdán, 21 majdnem minden három évben : 1906-ban, 1909ben, 1912-ben. A német birodalom nagy szívósságot és életerőt mutatott, nagy alkotásokat létesített, de pénzügyi téren igen tökéletlen, onnan nem lehet példákat venni. Bismarcknak sikerült a szétesett német birodalmat egyesíteni, sikerült neki a háború Ausztria ellen, Francziaország ellen, de pénzügyi javaslataival abszolúte nem volt szerencséje, csak egy-kettővel, ahol adókat elengedett, állami bevételekről lemondott; az ilyesmi még a legügyetlenebb pénzügyministernek is sikerül. (Derültség.) De adó javaslataival igen nagy és sikertelen küzdelmei voltak. Németországban ugyanis nagy ellentét van a szövetségi tanács, a Bundesrath és a birodalmi tanács között. Amit az egyik akar, azt a másik ellenzi. Ez az adóra vonatkozólag különösen abban jut kifejezésre, hogy az egyes államok rá vannak utalva az egyenes adókra, a birodalom pedig a fogyasztási adókra. Hogy tehát a német államok egymásután behozták a jövedelmiésavagyonadót, nem épen csak azért történt, mintha lelkesülnének érte. hanem mert mást nem tehettek. Ők a fogyasztási adókkal nem rendelkeznek, azok át vannak engedve a birodalomnak, tehát nem tehetnek egyebet, mint egyenes adókkal próbálkozni, melyekről, különösen a vagyonadóról, majd később bővebben szólok. Tehát, ahol a szükség és a specziális politikai viszonyok döntőleg hatnak, ez visszahat a pénzügyi megoldásokra is. A pártok alakulása is befolyást gyakorol erre. A német birodalmi tanácsban sok párt van. Ott nem fejlődött ki az a rendszer, mely egyedül biztosítja a j>arlament egészséges működését : hogy t. i. két nagy párt van, amely egymást a kormányzásban felváltja. Ahol az egyik párt ki van zárva a kormányból, ez visszahat az egész parlamentáris intézményre. Ennyiben Anglia politikai élete egészséges is volt, legalább a legújabb időkig, mert hiszen ott is ma már e téren hanyatlás állt be. De ez volt az alapja annak, hogy Angliában nagy reformokat könnyen, nehézségek és súrlódások nélkül lehetett keresztülvinni. Németországban az folytonosan kompromisszumok dolga majd az egyik, majd a másik párttal, mert ott azt az ellentétet látjuk, hogy a konzervatív pártok és a partikularisták nem engedik, hogy a birodalom hozzányúljon az egyenes adókhoz, pedig sokaknak eszménye volt egy »Einkommen-Beichssteuer« behozatala. A szocziáldemokraták pedig nem engedik a fogyasztási adókat behozni, mert ezeket ellenzik. Ennek következtében ott az egész pénzügyi törvényhozás nagyon döczögősen halad és nem igen alkalmas arra, hogy példát nyújtson. Csak egyben szolgálhat példaadásul : a német alaposság tekintetében, mert amit aztán megcsinálnak, az többé-kevésbbé jól van megcsinálva. De hogy milyen adónemeket honosítanak meg, hogy melyiket választják : az egyenes, vagy a közvetett adókat, átszerü politikai viszonyoktól függ, amelyektől ők szabadulni nem tudnak.