Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.
Ülésnapok - 1910-635
m 635. országos ülés 1916 június lÁ-én, szerdán. magaslatot nem fognak elérhetni, liogy arányban álljanak az élet rettenetes drágaságával. És bármennyire is együttérezzünk a termeléssel, nem zárkózhatunk el a munkásság azon jogos követelése elől, hogy oly béreket kapjon, melyekből tisztességesen megélhessen. És igy belejutunk abba a rettentő czirkulusz vicziózusba, hogy egyrészt a szocziális bajokat akarjuk elhárítani, másrészt a termelésben a versenyképesség csökkenését akarjuk megelőzni. Ezek oly problémák, melyekkel foglalkoznunk kell, ha nem akarjuk az országot igen súlyos gazdasági és szocziális katasztrófába dönteni. Általában a háború után azon tömegek, melyek a lövészárokban teljesítették hazáért és királyért való kötelességüket, nem fognak megelégedni azzal a szocziális politikával, melyet a báboru előtt folytattunk. El kell készülnünk radikálisabb, messzebbmenő szocziális intézkedésekre. Egész sorozata van azoknak az intézkedéseknek, melyek az állam részéről még anyagi terhekkel sem járnak, csak nagy elhatározás lesz szükséges, hogy azon tömegek millióit, melyek teljesítették hazáért és királyért való kötelességüket, megnyugtassuk, hogy igy megadjuk nekik azon erkölcsi jogokat, ha már anyagiakban nem támogathatjuk őket, melyeket méltán követelhetnek. Legyen szabad a kormány figyelmébe ajánlanom azt az eljárást, melyet a háború alatt bizonyos területeken nagyon helyesen folytatott : hogy a munkaadószervezeteket a munkásszervezetekkel való kooperálásra hívta fel és e téren igyekezett kiegyenlitőleg hatni. E téren igen nagy eredmények érhetők el. Közelebb kell hozni e tényezőket egymáshoz a megértés szellemében, paritásos eljárással. Fokozottabb szükség lesz erre, a háború után és remélem, hogy a t. kormány meg is fogja e téren tenni, ami kell. Mert ha nem számolunk e gazdasági kérdésekkel, ha könnyedén akarunk átsiklani azon szocziális problémák felett, melyek ránk várnak, ha nem fogunk behatóan foglalkozni a munkásság anyagi helyzetével, ha nem számolunk azon szocziális követelményekkel, melyekre mai hatalmas beszédében gróf Apponyi Albert is utalt, akkor a háború után a kivándorlásnak fogjuk ujabb kapuit megnyitni és ahelyett, hogy azt a munkaerőt lekössük a nemzet anyagi gyarapodására, támogatni fogjuk azon államokat a maguk ipari versenyképessége növelésében, melyek, mint majd rámutatok, épen a mi gazdasági letörésünkkel akarják a maguk vdágpoziczióját megerősítem. És most rátérek az elém tűzött kérdések második csoportjára: a nyersanyag-beszerzésre és a gazdasági helyzetnek a jövőben várható fejlődésére. Már deezemberi beszédemben felhívtam a t. kormány figyelmét arra a veszedelemre, mely ipari termelésünket fenyegetheti és szerintem fenyegetni is fogja a háború után a nyersanyag beszerzése tekintetében. Hangoztattam, hogy idejekorán kell a szükséges intézkedéseket megtenni, még pedig Ausztriával és Német-v országgal együttesen, mert magunk nem vagyunk elég erősek arra, hogy e nehéz kérdést megfelelően megoldjuk. Az események, sajnos, igazat adtak nekem. Leszek bátor ezt néhány példával illusztrálni. Előbb csak futó képet adok arról, hogy tulajdonképen miről is van szó, ha ipari nyersanyagról beszélünk e vonatkozásban és hogy az 1913. évi alapon, a régi árakon, Ausztria és Magyarország iparának nyersszükséglete egy évben másfél milliárd volt, mely szükségletet tulnyomőlag tengerentúlról kellett behozni, s amely összegben Magyarország szükséglete, sajnos, nem volt több 300 milliónál. De amily kicsiny ez összeg, mégis nagy veszedelem ránk nézve a beszerzés tekintetében, ha önmagunknak kellene e kérdést megoldanunk. Ezzel szemben Németország szükséglete igy áll: a 10'2 milliárd márkányi összbehozatalból 6'2 milliárd márka volt azon nyersanyagok és fémgyártmányok ára, melyeket a tengerentúlról kellett behoznia. Dcczemberben már előre jeleztem azt a veszedelmet, mely minket e részben fenyeget, részben Anglia, részben Amerika részéről; jeleztem, hogy attól tartok, ha idejekorán kellően nem gondoskodunk, oly nehézségekkel állunk majd szemben, hogy elzárnak minket természetesen Németországgal együtt minden nyersanyagbeszerzés lehetőségétől, abból a nagy érdekből, hogy kénytelenek legyünk kész iparczikkeket importálni. És igy nemcsak egy gazdasági válságnak mennénk elébe termelésünk csökkentése folytán, hanem még az eddiginél sokkal nagyobb mértékben adófizetőivé válnánk e versenyző országoknak. Most megtörtént a következő: Anglia már 1917-re előre megvette Amerika összes cserzőanyagát, a német ós a mi bőriparunk rovására. Megvette Lélamerika összes Wolfram-érczeit, ami finom aczélgyártással van vonatkozásban, túlnyomóan Németország rovására. Ket évre megvette az összes nyersgummit, hogy ezután csak Anglián át lehessen nyersgummihoz jutnunk. Egy nagy angol czég, a Merton-czég, egy nagy rézringet, világringet szervezett arra, hogy rézszükségletét Európa ezentúl csak Anglia utján fedezhesse. Francziaország jjedig lefoglalta Ausztrália gyapjúját két évre, hogy a gyapjuipar terén is nehézségeink legyenek. Amerikában pedig már is alakultak, bizonyos jóindulatú állami támogatással, hatalmas ringek, hogy elzárják Európát — értve alatta természetesen a középeurópai hatalmakat — az ottani nyersanyagoktól, sőt, ha lehetővé teszik a beszerzést, akkor ezt azon a minden közgazdasági elvvel ellenkező alapon teszik, hogy a kivitt áruk drágábbak legyenek, mint a belföldön fogyasztott áruk. Hogy pedig hivatalos adatokra is hivatkozzam s nemcsak ezekre az adatokra, amelyeket
