Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-639

639. országos ülés 1916 Julius 4-én, kedden. 155 igenis majd a háború befejezése után a kérdés megoldásának módja csakis az lehet, hogy kevesebb munkaerő végezzen több munkát nagyobb fizetésért. (Helyeslés balfelöl.) Én azt hiszem, ez az igazi helyes és raczionális megoldás, amelyet maguk az állami tisztviselők is örömmel fogadnának. Természetesen ma erről a kérdésről nem lehet szó ós bizonyos kategóriákról egyáltalában nem lehet szó, mert pl. a birói és ügyészi testület olyan zárt testület, ahol nem apasztásról, hanem a fokozódó forgalom és a fokozódó munkatöbblet miatt mindig csak emelkedésről lehetne szó. Azonban általában — mondom — csakis ilyen módon képzelhető a dolog elintézésének egyik módja. De a háború alatt ez nem történhetik, mert a háború alatt a helyzet az, hogy a köztisztviselők egy része künn a harcztéren teljesít szolgálatot és ezekkel szemben talán nem lehet megtenni azt, hogy mikor hazatérnek, hivataluknak hűlt helyét találják. Viszont akik idehaza vannak, azok fokozott munkásságot végeznek, mert ők pótolják a távollevőket, ők erejük végső megfeszítésével végzik el a dolgot, tehát velük szemben is a legnagyobb méltánytalanság volna, ha hivatalaikból elbocsáttatnának. A helyzet tehát — mondom — megoldhatatlan és a háború után is jó időre megoldhatatlan marad, a háború után is jó ideig nem lehet az apasztásra gondolni, mert akik részint künn dolgoztak és küzdöttek a hazáért, részint pedig idehaza küzdöttek, szenvedtek és nélkülöztek, azoknak egyik kategóriájával szemben sem lehet az állam méltánytalan. Azért én abban a véleményben vagyok, hogy a háború alatt ez a kérdés nem intézhető el és sokkal későbbi időre vár a kérdés megoldása. De ezzel kapcsolatban a jövő szempontjából mégis szabad legyen hozzászólnom ahhoz, hogy ez a köztisztviselői kérdés hogyan alakuljon. En pl. azt tartanám helyesnek a jövőre, ha megállapittatnék egy normál-státus, amelynek emelkedése csakis külön törvénynyel volna szabályozható, nem ugy, mint a jelenben van és a múltban is volt, hogy tulajdonképen ez a sok személyszaporitás a költségvetési törvényekben elbujtatott és fel nem található tételek alatt ment végbe, ugy hogy az évek során számtalan ilyen szaporítás történt anélkül, hogy a nagy közvélemény tájékozva lett volna arról, hogyan is ment végbe az emelkedés. Neményi Ambrus itt az általam már említett könyvében beszél arról, hogy ez alatt a tíz év alatt, amelyre az ő tanulmánya vonatkozik, 1892 és 1902 között külön törvények alapján 744 hivatalnoki és 600 tanítói uj állást rendszeresítettek 3,519.000 K járandósággal. Külön törvények alapján! Az összes uj állásokból ezeket a külön törvénynyel rendszeresített állásokat levonva, marad tisztán a költségvetések utján rendszeresítve 35.715 uj állás a személyi járandóságnak 78,368.000 K-nyi emelkedésével. Tehát amíg törvénynyel csak 700 néhány hivatalnoki állást rendszeresítettek, addig a költségvetési törvényben több mint 35.000 hivatalnoki állást létesítettek közel 80 millió koronányi költséggel. A kormányra nézve is igen jó dolog volna, ha ugy oldatnék meg ez a kérdés, hogy a ministereluök adjon be minden évben egy törvényjavaslatot a különböző tárczák körében szükséges személyzetszaporitásról és akkor mindenki tudni fog arról, hogy mennyi állás rendszeresitettetik, milyen költségről van szó, akkor mindenki tisztában van a kérdéssel, hozzászólhat és bírálhatja azt. így el lesz kerülhető az a rendszer, hogy észrevétlenül, tulajdonképen az embereknek és a nagy közvéleménynek tudta nélkül történik a létszámemelés. Azt hiszem, a kormánynak is érdeke ez, a kormány is örül annak, hogyha ilyen módon tiszta képet terjeszthet a képviselőház elé. Etikailag nem is helyes az, hogy az évi költségvetés állandó és örökös állásokról intézkedik, mert egy év után a költségvetés lejár, bár igaz, hogy az a tétel a jövő évi költségvetésbe felvehető ; de egy évvel ilyen állandó dolgokat elintézni mégsem helyes. A helyzetnek egyik magyarázata az, hogy mikor fizetésrendezésről volt szó, oly horribilis szám került mindig elő, hogy megijedtek a dolgok végrehajtásától és igy senki sem kapott semmit, jóllehet a köztisztviselő-egyesületek folytonos felterjesztésekkel éltek. így érkeztünk el a háborúhoz, amikor ezek az állajootok a lehetetlenségig fajultak. Azt hiszem, a házban pártkülönbség nélkül egy véleményen vagyunk a magyar köztisztviselői kar működéséről ós hazafiasságáról. Mert a háborúban más fogalmakkal együtt a hazafiság fogalma is megváltozott és a verbális hazafiság helyébe, a szóval hazafiaskodók helyébe a reális hazafiság lépett, amelynek legszebb példáját a tisztviselői kar mutatta meg, amely szenvedett és tűrt egészen a végső határig és csak akkor, amikor fizikai létéről, lelki egyensúlyának megóvásáról volt szó, akkor állt elő a maga kérésével. A reális hazafiság élő szobrai ők, mártirok és apostolok, akik apostoli szegénységben élnek s csak akkor, mikor a pohár már betelt, akkor jönnek elő kéréseikkel. (Helyeslés.) Ugy kell vennünk a dolgokat, ahogy vannak és mindenekelőtt meg kell győződnünk a dolgok valódiságáról. Hogy ól ma egy köztisztviselő? Én nem követem most t. képviselőtársaimat azon a nagyon helyes téren, amelyen arról beszéltek, hogy milyen rendkívüli magasságban változtak az élelmiszerek árai, hanem arra kérem, hogy kopogtassanak be velem együtt egy köztisztviselőhöz és nézzék meg, hogyan él az meg abból a fizetésből, amely neki jut. Vegyünk egy törvényszéki birót, aki a VIII. fizetési osztály első fizetési fokozatában van, 45 éves ember, fizetése 3600 korona, lakbérét számításon kívül hagyom, mert az amúgy is a 20*