Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-639

146 639. országos ülés 1916 július 4-én, kedden. tatnak tudni, sajnos, erősen el vannak adósodva; Háború után ezt a problémát is meg kell oldani állami pationázs alatt álló intézménynyel, mert azok a magánvállalkozások, jól tudjuk, ezen a téren hátrafelé sülnek el. Ráth Endre: Többet ért volna a Pénzügyi Központtal ezt a kérdést megoldani! Gr. Batthyány Tivadar: Bizony többed Kénytelen vagyok még arra kiterjeszkedni, amire felszólalásom elején ráutaltam, hogy ezen drágasági segély mérvének megállapításánál engem az a szuppoziczió vezetett, melyet egész nyiltan meg is mondtam az igen t. pénzügyminister urnak, hogy szerintem ez lesz az a minimum, amelyen alul az uj általános fizetésrendezés nem mehet. Beszélhetünk annak idején arról, hogy ez elég lesz-e, beszélhetünk arról, hogy hogyan osztassék fel az egyes kategóriák között, de a jövő fizetésrendezésének minimális standardja a drágasági pótlék mérve lesz abban az időben, midőn a háború befejeződik. Minthogy én nem tudom elképzelni, hogy ez a nemzet még egy évnél tovább birjon háborút viselni, nézetem szerint ez fogja a jövő fizetésrendezés alapját képezni. (Helyeslés a baloldalon.) Azzal azt hiszem, tisztában vagyunk, hogy a fizetésrendezésnek a háború után jönnie kell. Ez ismét a háborúnak egyik következménye, hogy az állami tisztviselők fizetésének emelése az államot terhelni fogja és számolnunk kell azzal, hogy ez a 150 milliós összeg nem lesz elég az állam részéről a fizetésemelésekre. Már most egészen bizonyos, hogy a mi pénzügyi helyzetünk mellett egy fizetésrendezést megcsinálni a háború után az állam pénzügyi szempontjából igen keserves feladat lesz és én nem irigylem az igen t. pénzügyminister urat, — bárki fogja is ezt az állást betölteni akkor — akinek feladata lesz a háború pénzügyi lebonyolítása. De egészen bizonyos az is, hogy nekünk, akik a tisztviselői kérdésekkel foglalkozunk, kötelességünk nemcsak az, hogy a személyzet részére fizetésemeléseket követeljünk, hanem az is, hogy rámutassunk arra, hogyan lehetne ezeket a fizetésrendezéseket szocziális szempontból helyesen megoldva, lehető megtakarításokat elérni. E tekintetben a következőkre bátorkodom utalni. (Halljuk ! Halljuk! balfelől.) Az egyik az, — és ezzel méltóztassanak számolni — hogy annak a magyar közmondásnak érvényesülése alapján, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, amig az állami, megyei vagy bármilyen tisztviselő tudja azt, hogy az ő előléptetése nem automatikus rendszer alapján történik, hanem csak akkor lép elő, amikor előtte helyüresedések vannak, addig egészen bizonyos, hogy minden tisztviselő a maga hivatali teendői körében •— akarva nem akarva •— a,rra dolgozik, hogy uj állásokat szervezzenek. Aki valaha ministeriumban vagy más magasabb fórumnál dolgozott, tudja, hogy ez a törekvés megvan. Ez a törekvés emberileg érthető is, „mert minél több kis állást szerveznek, ezzel arányban szerveznek nagy állásokat is és igy több lévén az áUás, több az alkalom arra, hogy nyugdíjba menjenek, hogy elhalálozzanak és igy az alsóbb állásokban lévők előléphessenek. Ennek egyetlen alapos orvosszere van, amelyet a most példaként annyiszor emiitett porosz kormányzat már régen megvalósított az automatikus előléptetés rendszerével. Nagyon jól tudom, hogy a pénzügyminister ur fázik ettől, de ne vegye tőlem rossz néven, ha Berlintől Bagdadig mindenben" utánozni akarják a németet, akkor ebben az egyben, amely igazán jó, ne térjenek el a német rendszertől. Arra, hogy olyan adminisztrácziót kapjunk, amely nem törekszik uj állások szervezésére, feltétlenül szükséges, hogy az a tisztviselő, amikor belép az állam szolgálatába, tudja, hogy ennyi időn belül elérheti ezt az állást, ennyi idő múlva ezt a nyugdijat stb., vagyis törvény biztosítja neki az ő előléptetését arra az esetre, ha becsületesen, tisztességesen teljesiti kötelességét. (Helyeslés balfelől.) Arra pedig, hogy becsületesen, tisztességesen teljesítse kötelességét, csak egy mód van : igen szigorú pragmatika a kötelességek terén és igen szigorú, világos, liberális pragmatika a jogok terén. Ennek a kettőnek megvalósításával kiküszöböljük azt, hogy itt az egész törekvés csak uj állások teremtésére irányuljon. De ez még nem elég. Annak, hogy az uj fizetésrendezéssel járó többkiadást az állások lehető redukálásával ellensúlyozzuk, előfeltétele az, hogy végre valahára szűnjék meg az a nálunk kifejlődött borzasztó, a bürokratizmus túltengésénél is roszszabb állapot, hogy Magyarországon mindenki minden ügyét a minister elé akarja vinni. Ebben az igen tisztelt ministeriumok évtizedek óta összes rendelkezéseikkel, összes törvényjavaslataikkal. . . Ráth Endre : Sőt most az adójavaslatokban ! Gr. Batthyány Tivadar:... igen nagy mérvben bűnösek és hibásak. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt mondja Báth Endre igen t. barátom, hogy az adójavaslatokban. Hiszen erről majd a legközelebbi napokban bőven fogunk beszélni. Igaza van, mert hiszen ott is a minister ur elé kerülnek a dolgok. De ott már nem a munka sokasága és nagysága ellen van kifogásom, hanem csak az ellen, hogy a haza pártoltárára bőkezűen adakozók ügyeit a minister ur döntse el a kegyelmi aktus keretében végérvényesen. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Az adójavaslatokkal szemben kénytelen vagyok a pénzügyminister urnak azt a szemrehányást tenni, hogy ő egészen eltérőleg az ő általános — bocsánat a kifejezésért — természetrajzától, könnyelműen bőkezű az adóreform terén egy tekintetben. Azt hiszem, nem gyakran kapja azt a szemrehányást, de itt megérdemü. T. i. a minister ur az ő adójavaslataiban annyiféle vallomást kivan, hogy ennek a rettentő sok vallomásnak feldolgozására, ha nem akarja, hogy az 1917. évi adókat majd 1923-ban állapitsák meg véglegesen, legalább 5—600 uj tisztviselői állást kell szerveznie, mert ha megszaporítom a munkát, ezzel arányban meg kell szaporítanom a munkaerőt is.