Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-637

118 637. országos ülés 1916 június 16-án, pénteken. dül lehet méltó a képviselőházhoz, a mely egyedül méltó a tárgy fontosságához. Ez a háború minden nemzetre, amely résztvesz e küzdelemben, két nagy feladatot ró. Az egyik : megvédeni teljes erővel országát és előkésziteni egy dicsőséges és eredményes békének feltételeit ; a másik : idehaza kitartó munkával egyfelől dolgozni azon, hogy ez az ország alkalmas és képes legyen a háborút belsőleg is végigküzdeni, másfelől előkészíteni a jövő számára az országot, ami nem lebecsülendő, ami nem csekélyebb feladat. Amikor ránk szakadt ez a világháború, akkor mindenki, a legegyszerűbb embertől fel a legmélyebb gondolkodóig is elkezdett elmélkedni azon, hogy mit is mulasztottunk azok alatt az évtizedek alatt, amelyeket nagyrészben tétlenül, sokszor helytelen politikát követve töltöttünk el. A magábaszállás ez óráiban nem gondoltuk-e el mindnyájan, hogy mennyit építhettünk és alkothattunk volna, (Ugy van! jobbfelől.) hány tűzhelyet hagytunk elpusztulni, amelynek nem lett volna szabad elpusztulnia és hány tűzhely nem épült fel, amely felépülhetett volna. Hiszen 1870-től 1910-ig, bár lakosságunk csaknem öt és fél millióval gyarapodott, mégis önálló birtokosaink száma 114.000-rel fagyott és hol van ehhez még azoknak a birtoktalan keresőknek száma, akik idehaza munkaalkalmat és önállóságra való alkalmat nem találván, milliószámra vonultak ki a hazából és akiknek összerejét — sajnos — Amerika bevándorlási statisztikája tudja csak kimutatni. Igen, ez az Amerika az ő nagy csábitó erejével, az ő évezredes régi kultúrákat is felszivó nagy kultúrájával, amely nem annyira magasabb erkölcsi értékénél, hanem inkább kultúrájának népszerűsítésé vei hat ellenállhatatlan erővel az oda bevándorlóra. Ez a kultúra az ő szétágazó, millió szálával megragadja legfogékonyabb korában a gyermeket, mikor magyarul beszél és belép az amerikai iskola padjai közé ; megragadja és ott tartja magának. Ez az Amerika, óriási szabadságával, amely az emberi önérzetet és öntudatot növeli nagyra, megfogja és magánál tartja az embert ; az ő végtelen érvényesülési lehetőségével az óriási gazdagság és a lehetetlen nyomor végletei között mégis mindig azzal a csábitó varázserővel hat az egyszerű emberre, hogy meg fogja találni az érvényesülésnek, az önállósulásnak a módját; hát még milyen csábitó erővel hat minden olyan népre, amely elmaradott és saját hazája földjén önállóságát megtalálni nem tudja. Ezek a rettenetes mementók, t. ház, nem értetik-e mag ve^nk mindnyájunkkal párt- és társadalmi különbség nélkül, hogy a cselekvés órája valóban elérkezett. És ha vadban elérkezett, akkor elsősorban a mezőgazdasági politikának, a birtokpolitikának sorsával kell foglalkoznunk. De sokkal egyszerűbb, hogyha ezt a magyar föld problémájának nevezem, annak a magyar anyaföldének, amely anyagi és erkölcsi tekintetben is minden a mi számunkra, amint azt épen ennek a háborúnak a tanulságai mutatják. Ezzel a kérdéssel akarok foglalkozni. (Halljuk ! Halljuk ! bálfelől.) T. képviselőház ! Méltóztassanak megengedni, hogy mielőtt áttérnék magyar viszonyaink taglalására, egészen röviden néhány külföldi reform irányelvéről emlékezzem meg azért, hogy az azok sikerében vagy sikertelenségében mutatkozó konzekvencziákat és tanulságokat levonhassuk a magunk számára. Kezdem Németországgal. Ismeretes mindnyájunk előtt és valóban részletezésre nem szorul az a nagy telepitési és parczellázási akczió, amely 1886 óta Poroszországban végbement és épen ezt ismerve, szinte meglepetésszerüleg kell hogy hasson reánk, hogy ámbár a lakosság Németországban 1890-től 1907-ig egy millióval növekedett a mezőgazdasággal foglalkozók száma mégis 900.000-rel fogyott és hogy 1882-től 1907-ig a két hektár alatti és húsz hektár feletti gazdaságok száma csökkent és csupán a kettőtől húsz hektárig terjedő gazdaságok száma szaporodott. Meglepő ez az eredmény, ha áttekintjük azt az óriási nagy körültekintéssel és szívóssággal követett telepitési akcziót, amely Poroszországban évtizedeken át folyt. Mert ez nem csupán a megtelepítésre, hanem a tehermentesítésre, a gazdák ekszisztencziájának biztosítására, az újonnan alapított telepes birtokok maradandóságára is irányult. És ha meggondoljuk, hogy 1896 óta 1000 millió márkát adtak ki erre a czélra, akkor annál kisebbnek kell hogy tűnjék az az eredmény, amely számokban előttünk áll. Az Ansiedlungs-Commission, amelynek működése Posen és Nyugat-Poroszországnak elnémetesitésére és a lengyel földbirtok felszívására irányul, 1886 óta 1914-ig 303.000 hektár földön 151.000 lelket telepitett. Ha ehhez hozzáveszszük, hogy 1896-tól 1902-ig a németek 81.100 hektárt veszítettek a lengyelekkel szemben, akkor láthatjuk, hogy teljesen megfordítva sült el ez a hódító politikai hadjárat, amennyiben nem a németek hódítottak el lengyel földet, hanem a lengyelek német földet. Ami a Poroszország többi részében a GeneralCommissionok által végzett munkát illeti, itt csak annak a konstatálására szorítkozom, hogy 1913-ig 19 ezer birtokot osztottak fel 219.879 hektár terjedelemben. Érdekes, hogy a törvény megalkotása után a járadékok alapítása rohamos volt, 1900-ban azonban egyszerre csak megakad az akczió, ugy hogy évi 300—400 alapítványi birtokra szorítkozik és nem telepítenek többet, mint 3—4000 hektárt. A végeredmény pedig 1882-től kezdve az, hogy az Ansiedlungs-Commission és a Generaí-Commission 40.000 telepítést végzett félmillió hektár földön. Magában ez a szám kétségtelenül szép eredmény, de mi ez ahhoz képest, amit Sering mond, hogy ezen a fél milliónyi hektár betelepített földön kívül, még egy millió hektárt kellene betelepíteni, hogy a porosz parasztság Nyugat-Poroszországon és Pósenen kivül visszakapja azt a régi birtokállományát, amely a XlX-ik század elején tulajdonában