Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-629

62P-. országos ülés 1916 február lS-án, pénteken. 317 ezeket a dolgokat elmondták volna a ministernek. Ezen az utón sokkal kevesebb rendelettel sokkal többié mentünk volna, mert azok a főszolgabirák sokkal jobban ismerik a népet és sokkal jobban tudják, mivel lehetne a drágaságot megszüntetni. De itt a ministeriumokban, ahol ezek a rendeletek gyártódnak, többnyire csak a bankok adnak jó tanácsot, aminek a végén az sül ki, hogy ők szedik le a tejfelt a köcsögökről. T. barátom kiterjeszkedett arra is, — amit én nem helyeslek — hogy kevés hasznát vennék a hadseregben a papoknak. Én ugy látom, hogy igenis, a papság nagyon kiveszi részét ebből a háborúból. Azok a katonapapok sokkal jobban lelkesítik ott a lövészárokban a katonákat, mint lelkesítené akármelyik cseh őrnagy, vagy nem tudom kicsoda; és ha a katholikus és református papok nem volnának ott a fronton, akkor bizony a mi katonáink sokszor elcsüggednének. Azt látom azonban, hogy a papoknál is nagy a hiány. Egy nagy községben, amelyben 10—15.000 lélek lakik, nincs más otthon, mint a plébános, mert káplánját elvitték már a hadsereghez. A plébános egymaga nem. elég a hivek lelki szükségletére, mert valamint a szegény katonának odafent kell a lelkivigasz, kell az itthonmaradottaknak is. Az ember mindig meglátja a faluban az egy rosszat, de a kilenczvenkilencz jót nem látja meg. Legyen a faluban egy rossz nő, azt mindenki meglátja és mindenki azt mondja rá : kár ennek segélyt adni, mert ez csak felpiperéskedik a segélyből, de azt, aki nem tud megélni a segélyből, azt nem látják meg, A minister urnak igen jó szivére vallott, amikor arra igyekezett, hogy a hadbavonultak családjaik minél hamarább megkapják a segélyt. De azért mégis sok hiba fordult itt elő, mert nem jártak el kellő óvatossággal. Ezt a dolgot is csak a ministeriumban határozták el oly urak, akik nem jártak kint a falun és egy kaptára akarnak csinálni mindent. A segélyezéseket a községi elöljáróságra és a községi képviselőtestületre kellett volna bizni, s azt mondani nekik : itt van, község, rendelkezésedre 50 vagy 100 ezer korona, esetleg, ha több kell, többet is adok. Az a községi elöljáróság azután megrágta volna a dolgot, hogy Péter feleségének jár segély, mert bár van egy kis háza, szőlőcskéje, családja mégis éhezik, mert a ház falát nem rághatja, szőlője pedig nem termett, mert nem kapott rézgáliczot. De hát elő van irva : akinek van valami vagyonkája, az nem kaphat segélyt. Hanem aki nem vett házat, földet, hanem esetleg kupeczkedésből félretett a takarékba 10—15 ezer forintot is, amiről tán csak a szomszédja tud, annak a felesége bemegy a községházához, sir-ri, hogy házbérben lakom, kenyerem nincs, kérek segélyt. Ezt aztán felterjeszti az elöljáróság, mert tényleg nincs látható vagyona, a másik pedig, aki rá van szorulva, az nem kap segélyt. Nem csuda aztán, ha küldözgetik a névtelen leveleket, meggyanúsítják a főszolgabírót, a községi elöljárót stb. így csak elszórja a kormány a tengersok pénzt és még sincs köszönet benne, mert e segélyezéssel nagyobbára ép azokon segítenek, kik nincsenek rászorulva és nem érdemlik meg. Elő tudnék sorolni tiz esetet is és kimutathatnám, hogy ezek háromnegyed részében olyanok kaptak segélyt, kik nem érdemlik meg, egynegyedrésze pedig olyan keveset kapott, hogy nem tud vele mit kezdeni. így nem áldás van a segítségen, hanem átok, mert haragszik az elöljáróság, hogy őt zaklatják a segítségért, haragszik a főszolgabíró, hogy mindennap 30—40 asszony is jön az irodájába, haragszik a minister, mert ő is tudja, hányan várnak előszobájában a segély miatt. E segélyezések dolgát más alapra kellene tehát fektetni, mert igy nem mehet tovább. így nemcsak mi magunk szorulunk ezután segítségre, hanem az állam is. mert azt a sok pénzt, amelyet igy havonkint kifizetnek segélyre, nem fogjuk előteremthetni és nemsokára csődöt mondhatunk. (Ugy van! balfelől.) Sok katonánk jön haza mostanában szabadságra és mind elmondja, hogy itthon mennyire hirdetik, hogy fém kell a hadseregnek, holott ha csak összeszednék az általuk ellőtt hüvelyeket, vagy összeszednék a helyszínén maradt rézedényeket, volna fém elég. (Ügy van! balfelöl.) Ebben a tekintetben valóban oly pazarlás folyik, hogy rettenetes. Ezek, t. ház, oly dolgok, hogy az embernek megáll az esze. Nekünk csak azt mondják: te magyar fizess, áldozd a véredet, de hogy neked is jogod legyen valamihez, arról szó sincs. Itt van pl. a hadifoglyok kérdése. A hadvezetőség tavaszszal közölte, hogy ötvenes turnusokban — később leszállt harminczas turnusokra — orosz foglyokat bocsát rendelkezésre. A kisebb gazdák azt tartották, hogy »harminczczal mégis csak tudok valahogy birni« és harmincz foglyot kértek. Péter-Pál napja körül, mikor a kaszának már bele kellett vágni a gabonába, nagy utánjárás révén a kisebb gazdáknak is kiadtak 30—30 foglyot. Két héttel ezután egyszer csak a község is hozatott foglyokat. Az ügyesebb gazdák azután 25—30 foglyot is elhordták a községtől és azok kapnak tartásdijat és mindenféle jót a kormánytól, amivel előzetesen biztatták, mig az a másik kisgazda, aki nagy fejvakarások között elment a hadvezetőséghez és 30 foglyot kért, ugy járt, hogy most követelik tőle a tartást, a napszámot s mindenféle egyebet. Szóval nem egyöntetű az eljárás. Én pl. 30 foglyot hozattam és meg is kajytam Péter-Pálkor. Utánam a község is hozatott 160-at s azok közül ugyanazon községbeli ugyanolyan gazdák, mint én, 10—20—30ával vitték szét a foglyokat. Tőlem, a hadvezetőség behajtotta a napszámokat; rám irt, hogy rögtön fizessem a szállítási dijat, a najádijakat, mert különben elviszik a foglyokat. Én tehát széjjen fizettem, a másik gazda pedig, aki a községtől kapta a foglyait, a markába nevet. (Igaz ! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Egyöntetű eljárás kellene tehát; vagy az a másik gazda se. kapjon