Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.
Ülésnapok - 1910-627
264 627. országos ülés 1916 február 16-án, szerdán. és csak ritkán kapta adományképen, azonban mindenesetben vagyonnak tekinti, melyet minden idegen betolakodó ellen megvédelmezni kötelességének és anyagi létérdekének tartja. Előáll tehát az, amit az életben annyiszor látunk: a kerítésen belül és kivüllevőknek a küzdelme. Akik kivül állnak, azok ostromolják a kerítést, mert be akarnak kerülni, akik pedig benn vannak, védekeznek a külsők bejövetele ellen. így védekeznek a gyógyszertártulajdonosok az ellen, hogy a segédek uj, önálló jogú gyógyszertárat kapjanak azon a területen, amelyen nekik már van gyógyszertáruk. Ez az egyik nehézsége, kellemetlensége, ódiuma annak a gyógyszertári ügynek, hogy valahányszor egy gyógyszerészsegéd önálló jogú gyógyszertárat keres valamely vidéki városban, jönnek a meglévő gyógyszertárak tulajdonosai az elsőfokú hatósághoz és a leghevesebben tiltakoznak az ellen. És itt van az első csata és küzdelem, amíg eldöntik azt, hogy lehet-e felállítani egy uj gyógyszertárat. Ez a küzdelem ritkábban dől el a ministeriumban, mint eldől a gyógyszerészek között, mert tízszer annyi gyógyszertárat adnak el és ruháznak át, mint amennyinek adományozására alkalom nyílik. Nézzük most a dolgot a gyógyszerészsegédek szempontjából. A gyógyszerészi pálya ma, hála Istennek, nem tartozik a legrosszabb pályák közé. Erre nézve az adatokat szintén a gyógyszerészek lapjaiból veszem, amelyből azt látom, hogy hirdetnek nagyszámú gyógyszerészi állásokat, lakással ós élelmezéssel, vagy csak lakással és havonkinti 2—3—4—5 — 600 korona fizetéssel s ezek a fizetések megadatnak a még nem okleveleseknek is. Akkor, midőn a belügyministeriumban ma is 24 fizetéstelen segédfogalmazó van, aki doktori képesítéssel és öt—hat—hét évi gyakorlattal még nem juthatott fizetéshez, hanem legfeljebb 1000 koronányi segély dijat élvez, akkor a havonként 3—4—5—600 koronás fizetés azt mutatja, hogy a gyógyszerészi pálya nem tartozik a legrosszabbak közé. Azonkívül a gyógyszerészsegédek mozgalma, amelyet a magam részéről sohasem néztem ellenséges szemmel, sőt rokonszenvvel és tőlem telhetőleg elő is segítettem, kivívott magának olyan előnyöket és szolgálati könnyítéseket, amelyek mellett most már nem mondható túlságosan terhesnek ez a szolgálat s amennyiben azon még valamit kellene javítani, arra is van mód és lehetőség. Ezek szerint a gyógyszerészsegédek, kezelők és gondnokok helyzete nem olyan vigasztalan, ha összehasonlítjuk az állami szolgálatban levők helyzetével, de semmi esetre sem rosszabb annál. Ennek daczára azonban megvan a gyógyszerészsegédeknél az a jogos törekvés, hogy önállósághoz jussanak és saját gyógyszertárral bírjanak. Ezt azonban kevesebben érhetik el. Az, akinek vagyona.van, vagy aki elég merész, és kölcsönt tud felvenni, az igen könnyen jut gyógyszertárhoz. Mikor kezében van a diploma, előveszi a hirdetést, kinéz magának egy neki tetsző gyógyszertárat, megegyezik a tulajdonossal és megveszi a gyógyszertárat. És ez a két gyógyszerész egymás között dönti el azt a kérdést, hogy az eladó alkalmasnak találja-e utódjául a másikat. Nincs itt szó anszienitásról, kvalifikácziókról, érdemekről, egyszerűen az a kérdés, meg tudja-e fizetni azt az árat, amit a másik kíván. (Igás! JJgy van! a jobboldalon.) S akkor az a jogtulajdonos, amikor megkapja az általa kívánt árat, egyszerűen jogadományozó lesz, akinek egyáltalában nincsenek azon megkötöttségei, melyeket a felszólalt képviselő ur a kormányra és a belügyministerre nézve szükségesnek tart. Én nem mondom, hogy az kívánatos, hogy a belügyministert ne kösse semmi sem; én óhajtanám, hogy minél inkább legyen szabályozva ez a kérdés, mert annál könnyebb lenne a mi helyzetünk. Egyszerűen utalni akarok rá, hogy mikor az egész kérdés szabályoztatni fog, akkor szabályozni kell annak ezt a részét is. (Helyeslés a jobboldalon.) Még rá kell térnem arra, hogy a gyógyszertári jogokat eladják a gyógyszertárak tulajdonosai azoknak, akiknek van pénzük. A győgyszerészsegédek egyrésze azonban nem rendelkezik a szükséges tőkével, de nem akar kölcsönt felvenni; az azután rá van utalva arra a kevésszámú uj gyógyszertárra, amely évente felállíttatik. Mikor gyógyszertárakról beszéltem, utaltam rá, milyen nehezen megy egy gyógyszertár felállítása, mily kevés alkalom van rá s most erre a kevés alkalomra, amikor ingyen lehet gyógyszertárhoz jutni, rázúdul a pályázók egész tömege. Ezen tömegben talán némi méltányossággal nemcsak azok konkurrálnak, akik auszienitás czimén tartanak erre igényt s talán nem mindig ezek a feltétlenül illetékesek, amennyiben sem törvény, sem szabályzat nem mondja sehol, hogy feltétlenül az anszienitás lenne döntő, hanem vannak más körülmények is. Pl. az a szerény gyógyszerészsegéd, aki fiatalabb korában elment a vidékre és ott szerény körülmények között tengette életét, akinek családja, gyermekei vannak, az talán szolgált a közegészségügynek annyit és bir annyi igénynyel egy jog megszerzésére, mint az a segéd, aki nagyobb központban, nagyobb javadalom mellett, kényelmesen várta azt az időt, míg nagyobb városban, jobb viszonyok között nyilik alkalom arra, hogy gyógyszertárhoz jusson. De ezek mellett jönnek azután azok is, akik gyógyszertáraikat családi viszonyaik, anyagi romlásuk folytán átruházni voltak kénytelenek és a városba húzódtak, hogy ott gyermekeiket neveltessék. De jönnek gyakran azok is, akik üzletszerűen, ismételten eladták gyógyszertáraikat (Igaz! JJgy van!) és igyekeznek most az alkalmat újból felhasználni. En ugyan csak magánbeszélgetésben mondtam azt, ami, ugy látom, a sajtóba és a t. képviselő ur révén a házba is bekerült, hogy a
