Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-623

128 623. országos ülés 1916 február 10-én, csütörtökön. ben valaM köteles magát a hatósági rendelkezésnek alávetni. Az eladási kényszer, t. ház, általánosságban megállapított szabály, mely szerint a termelő a maga háztartási vagy üzemi szükségletét meghaladó készleteit, a nagykereskedő a nagykereskedésben szokásos mennyiséget készpénzfizetés ellenében köteles eladni. Újra megállapítom, hogy ily rendelkezés egyelőre csak papíron van, életbe sehol nem lépett, sehol a közigazgatási hatóságok e felhatalmazást nem érték el. Egyelőre tehát az eladási kényszer megvan a kisárusoknál, de ismétlem, nincs meg a nagykereskedésben és nincs meg a termelőre nézve. Másik ténybeli helyreigazításom arra vonatkozik, hogy a minister ur kérdi: miért kívánom én az ármegállapitó-bizottságot Magyarországon, mikor ugyancsak abban a rendeletben már van ilyenről szó ? Hiszen én is hivatkozom reá, hogy szó van róla, abban a csemetés formában, hogy bármily közigazgatási hatóság a maga támogatására alakithat szakértőkből álló bizottságot, miként most is a kihágási ügyekben, ily bizottság híján, a kereskedelmi és iparkamarától kérnek véleményt a tekintetben, hogy valamely ár arányos-e vagy aránytalan ? Az az árvizsgáló-bizottság, amelyről én beszéltem, hatósági joggal felruházott kutatóbizottság, mely nemcsak szakértői véleményt ad, hanem joga van az áralakulás legalitását kutatni, e czélból bemenni a raktárba, a pinczébe, könyveket vizsgálni, szóval megállapítani, hogy az áralakulás legitim-e vagy uzsoraszerü nyereség van-e ? Tehát itt is olyasmit igazított helyre a minister ur, amit nem mondtam. Harmadik ténybeli helyreigazításom arra vonatkozik, hogy a t. minister ur szerint a vásári rendtartásra nézve németországi mintát hoztam fel, holott a rendelet szerint a magyarországi vásárokra is meg van állapítva ilyenféle rendtartás. En a német vásári rendtartásra csak egy vonatkozásban hivatkoztam : ott, amikor a sertés élősúly szerinti makszimálásáról szóltam és felhoztam, hogy Németországban annak biztosítására, hogy ki ne játszassanak a rendelkezések, szigorú vásári rendtartást csináltak. En jól tudom, mi van abban a rendeletben; tudom, hogy békeidőben is volt vásári rendtartás, mely a vásárra felügyelő hatóságnak bizonyos jogot statuált. De én kizárólag arra az intézkedésre hivatkoztam, hogy Németországban a vásárra jövők, akik spekuláczióból nem adják el portékájukat, azt a vásár végén 50 kilogrammonként 5 márkával olcsóbban kötelesek eladni. Negyedik helyreigazításom a következő. Én nem kívántam a tejnél, hogy annak országos makszimális árát állapítsák meg, hanem azt mondtam ; lehetetlen a helyi makszimálást minden korlát és útbaigazítás nélkül neki ereszteni a közönségnek, mert igy a helyi makszimálások egymással való versenyzésére vezet ez és az áraknak nem leszállását, hanem emelkedését eredményezi: azt, hogy egyik piacz magasabb áron el akarja vonni az árut a másik piacztól. A belügyminister ur azt mondja : milyen helytelen következményre vezetne, ha a magas fővárosi árak a vidékre is érvényesek volnának ! Bocsánat, én csak azt mondtam : kívánok országos makszimálást a detaü-árakra nézve ugy, mint a német birodalomban, hogy az országos detail-makszimálás legyen a végső koTlát, melyen felül nem makszimálhat semmiféle helyi hatóság, de melyen alul minden helyi hatóság makszimálhat. Az a példa, amelyet a belügyminister ur felhozott, hog}' t. i. helytelenítettem a burgonya makszimálását Budapesten, a legjobb bizonyítéka annak, amit állítottam, daczára annak, hogy a városi autonómia iránti szeretet és érzék talán senkiben sem él olyan erősen és kiirthatatlanul, mint bennem, hogy ebben a kérdésben nem szabad az autonómiára bízni a dolgok intézését minden nyakló és korlát nélkül; hogy a helyi makszimálásokat nem szabad szabadjára ereszteni, hanem igenis meg kell állapítani azt az országos korlátot, amelyen belül kötelesek tartani magukat az összes helyi hatóságok. Ha például a burgonyára nézve meg méltóztatott volna állapítani, hogy »a makszimum, amit a nagykereskedőnek a termelő áraihoz hozzáadott százalékban megengedek, ennyi« ; hogy »a makszimum, amelyet a kiskereskedőnek megengedek, ennyk és hogy ezen alul igenis mozoghatnak, de ezen felül nem emelkedhetnek, akkor nem lett volna alkalma az igen tisztelt belügyminister urnak ezt a panaszt hangoztatn . (Helyeslés a baloldalon.) Elnök: A ministerelnök ur kíván szólni ! (Halljuk ! Halljuk !) Gr. Tisza István ministerelnök: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Méltóztassék megengedni, hogy a belügyminister ur helyett, akinek halaszthatatlan ügyben az ülésteremből távoznia kellett, én tegyek egypár rövid észrevételt a t. képviselő ur megjegyzéseire. (Halljuk! Halljuk!) Az egyik, amit megjegyezni szerencsém van, az, hogy az eladási kényszer szempontjából a kisárusok természetszerűleg nem eshetnek egyenlő — már formailag egyenlő — elbánás alá a termelőkkel, vagy a társadalom egyéb tényezőivel, azon egyszerű oknál fogva, mert a kisárusnak élethivatása épen a nagyközönség kiszolgálása, az, hogy mindazt, ami nála raktáron van, bárkinek, aki azért hozzá bejön, fiksz áron eladja. Magától értetődik tehát, hogy ugyanazon kényszer, amely ilyen élethivatással bíró egyénnél az ő élethivatásával egészen természetes összhangban áll, nem öltheti fel ugyanezt az alakot a termelőnél vagy másoknál, aMk készleteik elárusitásával hivatásszerűen nem foglalkoznak, Ezeknél nem lehet mást tenni, mint a hatóságnak megadni a jogot, hogy olyan esetekben, midőn szükség van rá, ezeket is kényszerítsék készletük áruba bocsátására, ami, felesleges mondanom, nem egyenlő a rekvirálással, mert hiszen ezekben az esetekben is történhetik az eladás közellátás, közélelmezés czéljából olyan magánczégek részére, amelyeknél rekvirálási jog nem létezik és más-