Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.
Ülésnapok - 1910-619
6 619, országos ülés 1916 január 28-án, pénteken. hanem utal a létező jogszabályokra. Ezek szintén elszórtan találtatok ; leginkább az 1909 : XI. t.-cikk 93. és 94. §-a szolgálnak e tekintetben felvilágosítással, amelyek azt a generális elvet állítják fel, hogy mindazok a cselekményke, amelyek az államkincstár megkárositását czélozzák, jövedéki büntetőbírósági utón itélendők el. Ezenkívül azonban ez a törvény is utal a fennálló törvényekre és rendeletekre, tehát ezekből is meg kell állapítani azt, melyek azok az esetek, amelyek jövedéki büntetőbírósági eljárás alá tartoznak. (Halljuk ! Halljuk !) A ministeri rendelet vezérgondolata az, hogy a jövedéki büntetőbirói eljárásban is a modern perrendi elveket kívánja meghonosítani. (Élénk helyeslés.) vagyis azt kívánja, hogy ebben az eljárásban is érvényesüljön a bíróság előtt a vád és védelem lehető paritása, a védelem szabadsága, a szóbeliség, a közvetlenség és a nyilvánosság. (Helyeslés a jobboldalon.) Azonban a jövedéki büntetőcselekményeknek természete, a cselekmények specziális dolusa s azonkívül a megsértett jogtárgy természete involválja azt, hogy ezek az igen nagyjelentőségű perjogi elvek ennél az eljárásnál nem érvényesíthetők a maguk teljességében, anélkül hogy a czél a megtorlás és elrettentés és a fináncziális érdek meg ne sértessék. Epén ezért a ministeri rendelet kompromisszumot kíván létrehozni a nagy büntetőjogi elvek és a gyakorlatiasság követelményei közt. Ennek következménye, hogy a törvény 3. §-ában arra hivatkozik, hogy a királyi törvényszék, mint jövedéki büntetőbíróság előtti eljárásra a jelen rendeletből folyó eltérésekkel a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. t.-czikknek a járásbíróság előtti eljárásra vonatkozó szabályai irányadók. Vagyis generaliter ebben az eljárásban is érvényre jutnak büntető perrendtartásunk elvei. Ami az eltéréseket illeti, különösen a nagy perjogi elvek szempontjából, azokat a következőkben bátorkodom ismertetni. (Halljuk ! Halljuk.') A vádat ezekben az ügyekben mindig a közhatóság, a pénzügyi hatóság képviseli, tehát büntető perrendtartásunk 41. és 42. §-ában említett főmagánvádló és pótmagánvádló ezekben az ügyekben a dolog természeténél fogva mint vádló fel nem léphet. A vádat a pénzüg} r i hatóság képviseli, az tartja fenn, az ejti el. Büntető perrendtartásunk 53. §-a szerint a terhelt minden bűnügyben az egész eljárás folyama alatt védő közreműködését veheti igénybe. Ezzel szemben ennek a javaslatnak 8. §-a kimondja, hogy védő közreműködésével általánosságban csakis a vádirat benyújtása után lehet élni. A vádirat benyújtása előtt a védő közreműködése csakis az esetben vehető igénybe, ha a terhelt letartóztatásban van. A rendeletnek ez a rendelkezése azért helyes, mert ezeknél a jövedéki eljárási ügyeknél a nyomozást és a vizsgálatot alárendeltebb, kisebb pénzügyi hatósági közegek eszközlik, akiket hivatásuk lelkiismeretes teljesítésében könnyen megzavarhat, megtéveszthet, sőt meg is riaszthat egyegy rutinált nagyhangú, erőszakos védő. Miután azonban ez a veszély nem nyilvánulhat meg a beadványokban, épen ezért a ministeri rendelet megengedi azt, hogy a vádirat benyújtása előtt is írásbeli előterjesztések adassanak be, amelyeket a pénzügyi hatóság és az illető nyomozó vagy vizsgáló közegek vissza nem utasíthatnak. (Halljuk ! Halljuk !) Ami a nyilvánosságot illeti, büntetőperrendtartásunk a nyilvánosság kizárását csak az esetben engedi meg, ha a nyilvánosság a közrendet vagy a közerkölcsiséget veszélyezteti. A ministeri rendelet még egy esetet említ, t. i. azt, ha a nyilvánosság az államkincstár érdekeit sérti. _; A szóbeliség tekintetében a ministeri rendelet szintén a modern elveket tartja szem előtt és igyekszik a szóbeliséget az egész vonalon megvalósítani. Azonban közgazdaságilag véve kár, ha egészen kis jelentőségű ügyekben, amelyekben a tényállás már teljesen tisztázva van és amelyekben az Ítélet rendelkező része is úgyszólván magától értetődik, a szóbeliség nagy apparátusát kell mozgásba hozni. Aki a gyakorlati életet ismeri, jól tudja, hogy a legegyszerűbb bűnügyi tárgyalásnál is szükség van bíróra, vádlottra és vádlóra és a legegyszerűbb öt perczes tárgyalásnál is sokszor órákon keresztül; sőt félnapokon át elvonatik az a vádlott és vádló rendes polgári foglalkozásától, eltekintve attól, hogy esetleg a vádlott nem is lakik a bíróság székhelyén. Ennek következtében a büntetőperrendtartások általában ismerik a büntetőparancs fogalmát és a gyakorlati életben ezek a büntetőparancsok ilyen kisjelentőségü ügyeknél meglehetősen beváltak. Épen ezért a ministeri rendelet ezeknél a kisebb jelentőségű ügyeknél is a büntetőparancs kibocsátását helyénvalónak tartja. A 16. §. azonban kimondja, hogy a büntetőparancs ellen a kézbesítéstől számított nyolcz napon belül akár írásban, akár szóval kifogással élhet a terhelt. Ez a rendelkezés az, mely a büntetőparancs intézményének meghonosítása daczára a szóbeliség elvét biztosítja, mert hisz tisztán a vádlottól függ, hogy megnyugszik-e a büntető-parancs rendelkezésében vagy kívánja-e ügyének szóbeli tárgyalását. A szóbeliségen nem ejt sérelmet a 16. §. utolsó bekezdésének az a rendelkezése sem, mely szerint ha a kifogás egyedül a fizetendő összeg mértékére vonatkozik, azt fellebbezésnek kell tekinteni. Ha a vádlott csak a büntetés mértéke ellen ad be fellebbezést, beismeri, hogy a tényállást tisztázottnak látja és csak a jog alkalmazását tartja sérelmesnek. Ekkor azután magától értetődőleg elégséges, ha neki fellebbezésre nyujtatik alkalom. Ami a tárgyalás menetét illeti, itt a rendelet általában azon elveket tartja irányadóknak, melyek a járásbíróság előtti büntető eljárásban gyakorlatban vannak. A ministeri rendeletnek az emiitetteken kívül még több nagyjelentőségű rendelkezése van, igy, hogy amennyiben a fennáUó törvények máskép
