Képviselőházi napló, 1910. XXVIII. kötet • 1916. január 3–január hó 27.

Ülésnapok - 1910-603

38 603. országos ülés 1916 január h-én, kedden. hanem van neki egy könyve, mely szól Pest megye közönségéhez, a Hazai Takarékpénztár felállításáról. Es ebben a könyvben, amelyben felszólítja Pest vármegyét, hogy létesítsen takarékpénztárt és mely részletes szervezési szabályokat foglal magában, ő azt a mesét irta többek között, hogy az igazgató becsületből ingyen szolgál, az igazgató semmi fizetést el nem fogad, hanem fogadalmat tesz, hogy kötelességeit hűen és pontosan teljesitendi. Ebből látszik, hogy Fáy András a takarékpénztári intézményt altruisztikus szellemben fogta fel, (Igaz! Ugy van ! balfelöl.) hogy az igazgatónak semmi fizetést nem engedett. Akármilyen véleménynyel legyünk is a mostani állapotokról, én a világért sem akarom, hogy a mai bankdirektorok Krisztusok legyenek, mégis a között a felfogás között, amely Fáy András könyvében megnyilvánul, mely az igazgatónak egy krajczár fizetést nem enged és a mai viszonyok közt, azt hiszem, lényeges különbség van ; (Igaz ! Ugy van ! balfelől.) igen, néhány százezer korona, amint azt egyik t. barátom itt megjegyezte. Ehhez akarom hozzá fűzni azon további megjegyzésemet, hogy lényeges különbség van az altruisztikus jellegű takarékpénztárak és a mai modern bankintézetek között. Az emberi élet halad és fejlődik, s ami annak idején nobile officium volt, az kenyérkereseti pályává lett, s nem is lehet kifogást tenni az ellen, hogy az emberek a munkáért pénzt kapjanak, mert ez a dolog természetéből folyik. De mikor látjuk ennek az intézménynek olyan kinövését, hogy csak azért munkálkodnak az emberek, hogy nagy pénzeket kapjanak, hogy tantiémepolitikát folytassanak a részvényesekkel szemben is, (Igaz! Ugy van 1 balfelől.) amikor nem a felelősség és a lelkiismeret vezeti őket, amely kellene hogy vezesse, akkor én azt mondom, hogy lehet igaz az az állítás, amelyet a t. minister ur mondott, hogy a közgazdasági életet nem lehet papirossal és törvénynyel szabályozni, de a közgazdasági élet elfajulásait, fattyuhajtásait, kinövéseit törvénynyel lehet és kell szabályozni. (Helyeslés balfelől.) Amint azt az előttem szólók kifejtették, magának a reformnak a kérdése régóta napirenden van. Én rendkívüli mód örülök annak, hogy ez a kérdés a jjolitika tüzéből kirekesztetett és szakszerüleg beszélhetünk róla. Emlékeztetnem kell a t. házat arra, hogy itt évtizedes irodalomról, évszázados rendszerekről van szó, és tulajdonképen nem is a pénzintézeti reformról, hanem a részvénytársaságnak a reformjáról van itt tulajdonképen szó, mert a pénzintézet csak egyik faja a részvénytársaságnak, és az anomália nemcsak a pénzintézetnél, hanem egyáltalában a részvénytársasági alakulatnál van meg, ugy hogy a kérdés helyesen beállítva, nemcsak a pénzintézeti reform, hanem a részvénytársasági reform kérdése is. Maga a részvénytársaság mindig egy bizonyos felügyelet alatt állott. Amikor régen privilegiumi, majd engedélyezési rendszer volt, akkor is mindig volt felügyelet, de ki akarták zárni az állami leiügyeletet, mert az rendőri jellegű volt. A mai kereskedelmi törvény megvalósítja a részvényesekből alakított ellenőrzési felügyeletet, amely azonban a gyakorlati életben, fájdalom, be kell vallani, nem vált be. Ott van a felügyelő-bizottság intézménye, amelyről elmondhatjuk anélkül, hogy valamely érdeket sértenénk, hogy az ugy, amint a törvényben statuálva van, nem vált be, csak a papíron van meg, az életben nincs meg, s hogy az már összealkotásánál fogva, mert együttes felülvizsgálatot követel s nem engedi az egyenkénti felülvizsgálatot, nem vált be, s függetlensége sincs meg, amint azt egyik t. képviselőtársam mondja. Ez a felügyelő-bizottság főleg azért nem vált be, mert nem a megfelelő embereket választották abba be, hanem az idők folyamán szinekurává vált. Akinek valamit juttatni akartak, azt, mondjuk magyarosan, benyomták a felügyelő-bizottságba. (Igaz ! Ugy van ! balfelől.) Amikor a Magyar Jogászgyülés a pénzintézeti és a részvénytársasági reformmal foglalkozott, a legfontosabb és legkardinálisabb feltételnek, a felügyelő-bizottsá.gnak átalakítását találta. A másik igen fontos tér, amelynek szempontjából a javaslat helyes intézkedést tartalmaz, az az alapitások körüli visszaélések tere. Itt vannak a legnagyobb visszaélések.» Mindnyájan tudjuk, kik a gyakorlati életben megfordulunk, hogy az a 30 százalékig befizetett alaptőke csak a papiroson van meg. Vannak esetek, amikor leolvassák azt a 30 százalékot, hogy a szemeket kiszúrják, de rögtön visszaadják, hogy az Isten szerelméért valahogy ott ne maradjon annál a részvénytársaságnál, amelynek alaptőkéjéül szolgál. Amikor látunk könnyelmű, lelkiismeretlen alapításokat, gründolásokat, akkor én csak helyeselni tudom, bármennyire is mindén tekintetben a szabadság hive vagyok, azt az álláspontot, hogy egy bizonyos ideig pénzintézeteket ne lehessen felállítani. Mert ha elgondoljuk, hogy a háború után azok a hirtelen meggazdagodott elemek, akik nem elégednek meg soha azzal, amit a zsebükbe betömtek, hanem telhetetlenül mindig tovább akarnak előre menni, azok a részvénytársasági forma felhasználásával hamarosan részvénytársaságokká, pénzintézetekké verődnek össze, és megcsinálják maguknak uj hitbizományaik alapkövét, — természetesen kibújva a hadiadó alól. — (Igaz ! Ugy van ! balfelől.) Mikor ezek az elemek, akik tisztán a maguk önérdeke szempontjából, semmiféle altruisztikus érzéssel meg nem áldva, sőt egyenesen a közönség jóhiszeműségére, együgyüségére és bizalmára építve, sőt még a hazafiasság zászlaját is meglobogtatva, s azzal visszaélve oda akarnak főrkőzni s mikor ezeknek az elemeknek tovább terjedését megakadályozza az igen t. minister ur az ő javaslatával, akkor helyes dolgot mivel, s a javaslat ezen intézkedését érdeméül tudom be. Lehetne itt sokat beszélni erről a témáról. Lehetne beszélni azokról a nyilt és rejtett uzsorákról, melyeket a pénzintézetek alkalmaznak. Az