Képviselőházi napló, 1910. XXVIII. kötet • 1916. január 3–január hó 27.
Ülésnapok - 1910-602
] 16 január 3-án, hétfőn. 12 602. országos ülés 19 tehát a betétek közel ötszörösét teszik az alaptőkének. De itt azt kell szem előtt tartani, hogy voltak takarékpénztárak, ahol az arány sokkal kedvezőtlenebbül alakult. így volt 38 takarékpénztár, hol a betétek az alaptőkének 20-szorosát tették, 4, ahol 50-szeresét, 7, ahol 5—100-szorosát és 1, ahol 300-szorosát tette. Ha azt az esetet veszszük, hogy a szedett és az adott kamat között 1% a különbség, akkor ahol 10-szeres a betét, az illető intézet 10% osztalékot tudott fizetni, amelyiknél 100-szoros volt a betét, ott minden évben az egész alaptőkét képes volt visszafizetni, ahol pedig 100-szorosnál is több volt, ott természetesen még kedvezőbb volt a helyzet. 1913-ban az arány ennél sokkal kedvezőbb, amennyiben a betétek összege 3603-9 millió, a befizetett tőke 1395-9, tehát a tőke nem egészen háromszorosát teszik a befizetett betétek. A fővárosi nagyobb intézeteknél jóformán kezdettől fogva lehetett konstatálni, hogy az arány sokkal kedvezőbb és egészségesebb annál, amit a vidéki városokban lehetett konstatálni. De ma ott is nagyon ritka az eset, hogy a betét az alap- és tartaléktőkének több mint húszszorosa. Ami a likviditás kérdését illeti, azt látjuk. ha a részletekbe megyünk, hogy igen kedvezőtlen volt az ügyvitel, amennyiben egyes takarékpénztárak a betéteknek túlnyomó részét kiadták jelzálogra és a váltóleszámitolás csekély volt. Csak néhány 'adattal szolgálok. (Halljuk! Halljuk !) A veszprémi takarékpénztárnál 1871-ben volt a váltóleszámitolás 22.185 forint, a jelzálog 2,343.387. A soproni takarékpénztárnál a váltóleszámitolás volt 76.740, a jelzálog, 2,168.412; a hevesmegyeinél a váltóleszámitolás 90.480, a jelzálog 1,166.309. A pécsi takarékpénztárnál, amely nagy takarékpénztár, 503.084 volt a váltóleszámitolás és 2,852.580 volt a jelzálog. A Hazai Első Takarékpénztárnál a váltóleszámitolás 4,114.131, a jelzálog 19,829.844. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a helyzet javult, amennyiben 1891-ben 585"7 millió váltóleszámitolással szemben áll 790 millió jelzálogkölcsön, az arány tehát sokkal kedvezőbb. Egy kérdésre kell áttérnem, mely még jobb betekintést nyújt abba, hogy a takarékpénztárak és általában a hitelintézetek milyen mérvben rendelkeznek u. n. likvid eszközökkel, hogy megfeleljenek annak az elvnek, hogy amint a passziv betétek rövid idő alatt felmondhatok, ugy az aktivek is rövid idő alatt befolyjanak, mert különben a bank nem képes a maga kötelezettségeinek megfelelni. Most használnak egy kulcsot, amelyet — ugy látszik — először a Frankfurter Zeitung használt és ennek nyomán Riesser használja ezt a sémát az aktív és jjassziv tételekről. En nem akarok áttérni a részletekre, mert azt látom, hogy bár Riesser a mai irodalomban, sőt a gyakorlati életben is oly tekintély, hogy véleménye a hitelügyi kérdésekben súlyosan esik latba, de a likvidálás kérdése még sem oldható meg az ő kulcsa szerint sem, mert ugy az aktiv mint a passziv tételeknél, jóformán minden tételnél találunk olyan részeket, amelyek rövid lejáratúak és olyanokat, amelyek hosszú lejáratúak. Vegyük pl. a betétet. Nem lehet azt mondani, hogy minden betét rövid időre szól, hogy 8.—14—30 nap alatt felmondható, mert vannak hosszú időre szóló betétek is, tehát a likvidálás szempontjából nem az egész betétet kell rövid lejáratúnak venni. Ugyanígy áll a dolog a váltóleszámítolásnál is. Nem minden tétel rövid lejáratú, hanem vannak olyan kölesönök, amelyek hosszú időre szólnak. Főleg ha hozzászámítjuk a prolongálást, ami nemcsak magyar találmány, mert a külföldön is előfordul, akkor ezek szintén nem tekinthetők egészen likvid aktíváknak, hanem ezeknek csak egy része az. Sőt még a jelzálogra vonatkozólag is megállapítható, különösen a takarékpénztáraknál, — nem tudom ugyan, más intézeteknél is igy van-e, de több takarékpénztárnak alapszabályából tudom, hogy ez megállapítható, ami egészségtelen dolog — hogy bizonyos súlyos körülmények között az illető intézet rövidebb idő alatt is követelheti a jelzálogkölcsön visszafizetését. Eszerint a fogalom, amennyiben mi a betéteket és váltóleszámitolásokat rövid, a jelzálogot pedig hosszú lejáratúnak nevezzük, egészen preczize nem állapitható meg. Riesser Németországra vonatkozólag konstatálja, hogy a likviditás rosszabbodik, mert pl. a berlini bankoknál — ha előbb ezeket veszszük — a likviditás 1885-ben 88 és 1908-ban csak 64, míg az összes német hitelbankoknál 1893-ban 85 és 1908-ban 62 volt. így tehát a csökkenés kétségtelen. Ugyanazt konstatálják Ausztriára vonatkozólag is, ahol 1883-ban a likviditás 65, 1907-ben pedig 45 volt. Ha ezt a kulcsot alkalmazom azokra a számokra, amelyek egész hitelügyünkre vonatkoznak, vagy azokra a számokra, amelyeket a törvényjavaslat közölt a 25 millión aluli pénzintézetekre vonatkozólag, csak egy tételt találok, amely a német viszonyokkal szemben kedvezőtlenebbül alakul és ez a készpénztétel, amely — ugy látszik — a mi intézeteinknél igen csekély, amennyiben ez 1913-ra vonatkozólag csak 4%-ot tesz ki, mig a német bankoknál 8%, Angliában pedig — bár a pontos adatokat nem tudtam megszerezni — állítólag 10% a készpénz. Csak egy pontot akarok még statisztikailag megvilágitani, t. i. azt, amely az intézetek számára vonatkozik. (Halljuk I Halljuk!) Itt mindenesetre azzal a bajjal találkozunk, — és ezt minden oldalról hangsúlyozták — hogy túlságos sok a hitelintézet. Ha a hitelintézetek alakulását nézzük, látjuk hogy a szaporodás különösen az utolsó évtizedekben igen nagy, mert mig 1891-ben az intézetek száma 723 volt, addig 1911-ben 1828 és 1913-ban 2033. Joggal lehet tehát konstatálni, hogy az intézetek száma nálunk túlnagy és igy jogosult az intézetek számának csökkenésére irányuló bizonyos törekvés. A csökkenésre vonatkozólag is vannak elég tanulságos adatok, amelyek azt mutatják, hogy
