Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.
Ülésnapok - 1910-595
450 595- országos ülés 1915 deczember li-én, szombaton. nak elintézése mellett az én szerény szavaimra is figyelni, intézkedni fog. (Derültség és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Gr. Tisza István ministerelnök: Kérem, oda is hallgattam! Gr. Zichy Aladár: Nem fogadom el a törvényjavaslatot. (Élénk helyeslés bal felöl) Elnök: Szólásra ki következik ? Almásy Lászlő jegyző: Őrgróf Pallavicini György! Örgr. Pallavicini György: T. ház! A felhatalmazási törvényjavaslatot nem fogadom el, ellenben csatlakozom gróf Apponyi Albert és Rakovszky István t. képviselőtársaim határozati javaslataihoz. (Helyeslés balfelöl.) Csak azért bátorkodom a t. ház figyelmét rövid időre igénybe venni, mert azt tartom, nem felesleges, ha azokat a kérdéseket, amelyek az egész közvéleményt foglalkoztatják, minél több oldalról és minél különbözőbb nézőpontokból világitjnk meg. (Halljuk! Halljuk!) Ebben a meggyőződésemben nemcsak megerősitett gróf Serényi Béla t. képviselőtársam múltkori beszéde, hanem impulzust is adott, hogy felszólaljak, mert beszéde végén ezt a képviselők egyenes kötelességének jelezte. Midőn az indemnitást nem fogadom el, ezzel tulajdonképen csak egy szokásnak hódolok, amely rossz szokásnak is volna nevezhető. Azt hiszem ugyanis, hogy senki ebben a házban nem akarja megakadályozni azt, hogy a kormány megkapja a felhatalmazást. De minthogy ez a kérdés mindig bizalmi kérdésnek tekintetik, kénytelen vagyok bevallani, hogy bizalmatlanságom a kormány iránt a háborús idők alatt csak megnövekedett, tehát nem fogadom el a javaslatot. Ha mégis bizalmatlanságomat akarom kifejezni, kénytelen vagyok ezt a bizalmatlanságot az egyik tárczára ki nem terjeszteni, amit annál könnyebben tehetek, mert ez a tárcza, melylyel szemben csak a legteljesebb elismeréssel adózhatom, tulajdonképen igen laza politikai öszszefüggésben van a kormány egyéb ténykedéseivel. (Az elnöki széket Beöthy Pál foglalja él). Akinek csak alkalma volt a háború alatt a honvédelmi ministerium működését közelebb láthatni és látni azt az emberfeletti munkát, amelyet ott végeztek, az csak a legnagyobb elismeréssel szólhat róla. Ma bizonyára nem alkalmas az idő katonai dolgokról beszélni és én ezen a téren sem akarom követni a t. pénzügyminister urat, aki a tegnapi beszédében erre a témára lesiklott; én csak azon meggyőződésemnek akarok kifejezést adni, hogy az az ember, aki a háború történetét valamikor meg fogja irni, bizonyára kénytelen lesz konstatálni azt is, hogy azon nagy sikerek, amelyeket elértünk, igen nagy részben a honvédelmi ministerium kiváló szervezési munkájának köszönhetők. (Ugy van! Ugy van!) Midőn bizalmatlanságomat röviden megindokolom, nem akarok a kormány előbbi ténykedéseiről beszélni, azokra csak annyiban utalok rá, amennyiben a jelen hibái a múlt t vétkeinek következményei gyanánt tűnnek fel. Én inkább azon nézőpontból- akarom a kormány iránti bizalmatlanságomat megokolni, amely nézőpontból ma a hareztéren levő katona tekint azokra az eseményekre és azokra az intézkedésekre, amelyek a »Hinterlandban« történnek. És ha ezt vizsgálom, elsősorban konstatálnom kell, hogy nincs ma az a fronton harezoló katona, aki ne a legnagyobb aggálylyal nézne azokra az állapotokra, amelyek között családját, itthonmaradottjait látja, nincs az a katona, kinek nem a legnagyobb gond fogná el a szivét, ha az otthoniakra gondol. A kormány gazdasági politikája, illetőleg annak szervezetlensége annyira, szembeszökő, hogy minden katona, akár hirt kap hazulról, akár rövid szabadságot tölt otthon, — igen sok ilyen emberrel beszéltem — csak azzal a gondolattal foglalkozik, hogy mit csinál a családja. Csodálatos, de elhihető, hogy a magyar katonának kevesebb gondot okoz az olasz 28-as gránát bugása és még kevesebbet az olaszok minden támadása, mint az a gond, amely elfogja akkor, midőn a hátramaradottjaira gondol. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) A magyar katona vasidegzete mindenekfelett áll, mindent kibir, azonban a kormány kötelessége gondoskodni arról, hogy könnyebb szivvel állja ki a háború borzalmait és megpróbáltatásait, hogy tudja minden katona, hogy hátramaradottjai nem küzdenek a borzasztó drágasággal és a mindenütt fellépő áruuzsorával szemben. (Ugy van ! a baloldalon.) Nem fogadhatom el gróf Serényi Béla t. képviselőtársamnak azt a véleményét, amelynek különben kiváló és tanulságos beszédében hangot adott, hogy a ministerium hibái menthetők az által, hogy nem volt prakszisa a háborús idők tekintetében. De hát prakszisa senkinek nem volt, nekünk legkevésbbé; talán a németeknek volt valamivel több prakszisuk. Én azt hiszem, a hibákat inkább a kormányban kell keresni, mert sajnos, nemcsak az egész monarchiában, de főleg Magyarországon az a hit van a kormány felelős férfiai körében, hogy aki egyszer kormányon van, az se nem tévedhet, se nem tanulhat, sem tanácsot el nem fogadhat. (Ugy van! a baloldalon.) Azt hiszem, ebben rejlik a hiba. Hiszen hadseregünknek sem volt semmi háborús tapasztalata és mégis milyen rövid idő alatt túl tudta magát tenni a sablonon. Számtalan példát tudnék erre vonatkozólag felhozni de elég, ha arra utalok, hogy a háború kitörése előtt a hadiiskolákban még azt tanították, hogy az orosz-japán háborúban bevált beásási rendszer, a drótsövénynyel és egyéb akadályokkal való felszerelés nálunk, az európai hareztéren
