Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-595

442 595. országos ülés 11)15 deczember 11-én, szombaton. koznak a kérdéssel és nem látják közelről, szidják és mindenféle rágalommal illetik az agrárius termelő osztályt. Hogy áttérjek egy másik kérdésre, itt van a drágaság kérdése, amelyről gróf Serényi Béla t. képviselőtársam beszélt; a közélelmezés tekintetében arra utalt, bogy ha a város nem maga foglalkozik a termeléssel, hanem messze vidékről szállittatja ide, ez a fő baj, ezzel szemben egyik képviselőtársam azt állítja, hogy a főváros ugy sem kezelheti, akkor megint csak mint bérbeadó mivelteti, és ebből nem származik haszon. Engedelmet kérek, meggyőződésem szerint, ha azt a területet, mely itt a főváros közelében van, okszerűen kezelik, az csak üdvös lehet. Hiszen ugy tudom, minden területet, ha a nagybirtokos kiadja, nem az miveli, aki azt nagyban kiveszi, hanem kertészek vannak odaállítva és azok produkálják az illető terményt. A fővárosnak is módjában áll a munkásokat odaállítani; ha nem nyerne is többet, a szállítási költségnek 60%-át biztosan megnyerné és ennyivel olcsóbbá teheti a terményt. Azután pedig nem kell messzeföldről rossz állapotban ideszállitani az árut a vonatösszeköttetések hiánya miatt, hanem friss állapotban hozható ide minden fogyasztásra szánt termény. Nem irom alá tehát azt az állítást, hogy ezen a bajon nem lehet segíteni. Csak cselekednünk kell, mert a közmondás is azt mondja: ha valaki nem tesz semmit, csak várja, hogy a sült galamb repüljön a szájába, annak soha sincs boldogsága. Most áttérek a népiskolák kérdésére. Tegnap egy t. képviselőtársam elismerte, hogy a tanügy rendben van, az iskolákban a tanerők részben be lettek helyezve. Nem tudom, más vidéken hogy van és a tanfelügyelő urak hogyan informálják a közoktatásügyi minister urat, nem tudom, hogy Magyarországon hány iskola van ma is tanerő nélkül. Csak egyet hozok fel: az én kerületemben van 28 község és ezekből hét van tanitó nélkül. Ezek a községek, bocsánatot kérek, hogy elmondom: Csnrgónagymarton, Path, Iharos, Kisfokos, Yése, Sand, Belezna, ezekben egyáltalában tanitó nincs. Lépéseket tettünk a közoktatásügyi minister urnái, legyen szives ebben az ügyben megindítani az eljárást, de kérnünk kell a honvédelmi minister urat is, legyen szives elismerni, hogy egy államnak jövő fejlődésére való tekintettel szükség van a tanerőkre. Vannak oly tapasztalatok, hogy egyes egyének, akik ipari munkával foglalkoznak, mint segédszolgálatosak haza vannak szabadságolva, nyugdijat húznak és odahaza az üzemben dolgoznak és azon tanítók nagy része, akik az általam felsorolt iskolákban voltak, állithatom és bizonyíthatom, segédszolgálatos, mert a harcztérről kétszer jöttek haza megsebesülve, segédszolgálatosokként használtatnak a katonai irodákban és nem az iskolákban,- ahol nagy szükség volna rájuk. Gueth Gyula: Haza lesznek bocsátva! Novák János: Bocsánatot kérek, ezt csak akkor fogadhatom el készpénznek, ha a kormány nyilatkozik, mert akkor az Ígéret valóvá válhatik. Én ebből, mélyen tisztelt ház, egy másik súlyos aggodalom is támad. A t. ház minden tagja tudja, hogy választási törvényünk hat elemi osztály elvégzéséhez a kisebb adókulcsnál köti a szavazati jogot. Itt megint az volna kérésem a kormányhoz, legyen szives és nyilatkozzék, hogy amennyiben az illetők nem önhibájukból, de a hadviselés szempontjából, amely miatt két éve szünetelnek már az iskolák, nem találnak módot a hat elemi osztályról szóló bizonyítvány elnyerésére, ne legyenek jogfosztottak. Hiszen ha a t. belügyminister ur akkor is minister volna, amikor ezek a 30 éves életkort elérik, talán bocsátana ki egy rendeletet, hogy ezekre a hadviselés által okozott esetekre való tekintettel vegyék be őket a szavazólisztába. De az, aki akkor minister lesz, ragaszkodni fog a törvény szigorú betűjéhez és akkor az illetők önhibájukon kívül elesnek a választói jogtól és keserű tapasztalatokat szereznek. Kérem tehát a t. kormányt, nyugtasson meg bennünket, hogy a társadalomnak ez a része nem fog károsodni. Az idő rövidségére való tekintettel áttérek már most egy másik kérdésre, ez pedig az, hogy erkölcsi kötelességünk gondoskodni azokról az egyénekről, akik hazánk létéért, nemzetünk jövőjéért, a dinasztia fentartásáért életüket, vérüket áldozzák; ezekről már előre kell gondoskodnunk, hogy akik a hareztéren a gyilkos golyó miatt erejükben megfogynak, akik részben vagy teljesen munkaképtelenekké lesznek, ellátásban részesüljenek. Ne legyen az, ami régen volt, hogy adtak a szegény közlegénynek évi 72 koronát és odaadták a nyakába a koldustarisznyát. Mert miként fest ez a szép Magyarország, hogyha az, aki vérét áldozta, szenvedett, küzdött érte, éljen nyomorúságban, koldustarisznyával, az pedig, aki itt a nagy küzdelem idejében az országot megcsalta, milliókra menőleg megkárosította, az beleül az autójába és ha hozzámegy a rokkant katona, kigúnyolja. Mert megalkottuk ugyan az igazságügyminister ur körültekintéséből, bölcs belátásánál fogva benyújtott visszaélési büntetőtörvényeket, de megint látjuk, a lapokból tudjuk, hogy ezek nem használnak, mert borura-derüre fel vannak mentve azok az egyének, akik ily súlyos hibákat, a hazaárulásnál rosszabb bűnt elkövetnek. Dehát, t. ház, azon egyének megnyugtatására való ez, amint előbb hangoztattam, hogy ne legyen az a keserű pohár, hogy évenként az állam ad 72 K-át és odaadjuk a koldustarisznyát. Ezzel szemben erkölcsi kötelessége a kormánynak és a t. háznak, hogy a háború befejezésével gondoskodjon arról, hogy azok, akik rokkantakká, vagy munkaképtelenekké váltak, ne legyenek erre a szomorü sorsra juttatva, hanem megélhetésük biztosítva legyen. Én ezt