Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-595

436 595. országos ülés 1915 deczcmber 11-én, szombaiort. séghez való ragaszkodás rögeszméje : egy reakcziós Magyarország, immár örökre lehetetlen, hogy a háború előtti népellenes jjolitika folytatása vagy elölről való kezdése képtelenség, hogy a külső béke helyreállítását nem követheti, eljövendő áldásaiból ki nem pusztíthatja a belső harczoknak örökös dúlása. Annak az igazi anakronizmusnak kell itt végrevalahára végképen megszűnnie, mely a nemzeti élet biztonságát a népjogok diadalától félti, Nemzet és nép fogalmának avatag szembeállítása mint tarthatatlan, kivénült frázis mindennel együtt, ami vele összefügg, a régi hazugság sötét lomtárába kerül. Igen, nemzeti uralmat akarunk ez áldott magyar földön, de hiszszük és valljuk tántoríthatatlan hitünk minden erejével, hogy nemzeti líraimat immár csak a népuralom megteremtésével tudunk megalapítani. Az ellenzék a maga választójogi tervezetével minden becsületes nemzeti kautélát megkeresett. Az ebben felállított minimum megvalósítása nélkül a világbéke helyreálltával az újjáteremtő nemzeti munka hajnalhasadását hiába várjuk : megváltó áldásaira másképen nem leszünk érdemesek. Igaz, vallom és hiszem egész hitemmel, hogy a hazaszeretet nem lehet feltételes, hiszen emberi és isteni törvény, hogy szeresd apádat és anyádat és a jó gyermek a kegyetlen szülőt is szereti és szeresse. De a jó anya is viszont még a rossz gyermeket is gyengéden szereti, szeretnie kell annál inkább azokat, akiknek most ő köszönheti az életét. És ez az igazi, önzetlen, tiszta gyermeki szeretet azoké, akik csakugyan tisztán a hazáért harczomak, akiknek nincs itt egyebük, mint maga a haza, melynek ők eddig csak nincstelen mostohagyermekei voltak jogokban, vagyonban és megbecsülésben egyaránt, ők azok a legkisebbek, legutolsók, akikről gróf Andrássy Gyula t. képviselőtársam oly nemesen emlékezett meg. Ezt a felfogást ne nyomja el többé semmi maradiság, hiszen ez igy nem maradhat, hiszen ez a harcz, ha — amihez kétség nem férhet — Isten segedelmével győzelemmel végződik, akkor a haza azokat a gyermekeit emelje magához legelőbb, akiknek az erejét gyarapítva, a tőlük eddig megtagadott jogok megadásával a maga jövendőjének legbiztosabb támaszát erősiti. Nekem is az a meggyozódesem, hogy a választójog megadása nem jutalom. De ki tagadhatná igazságszeretettel, hogy a jogokból való kizárás pedig büntetés ? Ha jutalmat nem kaphatnak, mit követhettek el, micsoda az a bün, amiért bünhődniök kell a mi hőseinknek ? A t. minis terelnök ur azért nem kivan most foglalkozni a választójog reformjával, mert az szerinte a nemzeti élet struktúrájának alapvonalait érinti. Epén azért, mert a mi meggyőződésünk szerint a nemzeti élet struktúrájának alapvonalait más irányban is kell már keresnünk, mint azt eddig tettük, kizárt dolog és kétségbeejtő is volna, ha a háborúnak ereje erre az uj struktúrának felépítésére nem tenné meg a maga hatását, ha a bizalmatlanság, a félelem tovább is oka marad a választójog korlátozásának. Nem, a nemzeti élet struktúrájának uj alapvonalai kell hogy elvezessenek egy uj, boldog, szabad Magyarországhoz, ennek Íveli a véráradat tengeréből megszületnie, liog)^ itt mindenki dolgozhassék, hogy ne legyen senki henye ur, de ne maradjon senki jogtalan szolga. Előttem áll az én debreczeni ezredemnek egy trombitása, aki Doberdónál a maga józan Ítélőképességével, a harczi helyzetet veszélyesnek látva, ritkulni látva maga körül a sorokat, egyszerre önként, parancs nélkül trombitájával rohamot fuj és ez uj életet, uj- erőt önt a gyengülő, lankadó sorokba és a győzelem a miénk volt. Ez a rohamra hivó trombitaszó azoknak az uj időknek harsonaszava, amelyektől elzárkóznia annak, aki a homályt a magyar politikában nem akarja többé fentartani, nem szabad, mert ez az igazi bűn, ez az igazi léha anakronizmus, ez az a rögeszme, amelyről a maga kritikáját gróf Andrássy Gyula t. képviselőtársunk is röviden, de igen találóan megmondotta. De hiszen a választói jog ügye valóban nemcsak az érzelmeknek, hanem a politikai okosságnak is egyik alapvető kérdése. Nem lehet szemet hunyni az előtt, hogy a háború a választók számát minden rossz választótörvénynél is jobban megtizedeli. Az előadó ur a maga értékes előterjesztésében szintén a jövőnek a dalát zengi; a bekövetkező béke utáni időre hivja vissza idegenbe szakadt véreinket. Félek tőle, hogy az a ridegség, amelylyel a választójogi reform a t. kormány részéről most is, ezekben a sorsdöntő időkben is, találkozik, vajmi kevéssé lesz alkalmas a t. előadó urnak ezt a hivó szózatát erősíteni. A politikai okosságnak is dolga végre-valahára eljutni a demokratikus választójog reformjához, mert hiszen, ha a mi megmaradt vitézeink a lövészárkokból hazajönnek, egész joggal kérdhetik, hogy az ő vérüknek hullása után is ugyanabba a jogtalanságba, ugyanabba a rabságba kell-e visszakerülniük, amelyből őket a haza, a király hivó szava ennek az országnak, a dinasztiának megmentésére harczba küldte. A társadalmi béke, a nyugodt fejlődés érdeke ez, amire — azt hiszem, nem lehet közöttünk e részben véleménykülönbség — soha nagyobb szükség nem volt, mint most, a háború által feldúlt belső gazdasági és társadalmi viszonyaink közepette. Nem lehet tehát hideg szívvel nézni azt, hogy az a ragyogó önfeláldozás, amelyre a t. ministerelnök ur is oly bőven talált magasztaló szavakat, a háború végével is még mindig csak a legridegebb osztályönzés visszautasításával találkozzék. Ha a honfoglalás megszerezte ezt az áldott magyar földet; ha ezer esztendő küzdelmeinek közepette megtartotta : a megtartásnak ebben a munkájában, ezekben a harczaiban a történelmi osztályokkal együtt ott volt a ma még kitagadott népnek minden katonája s ennek a vére, ennek a verejtéke épugy, vagy talán sokkal inkább, sokkal nagyobb áldozatkészséggel hul-