Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-594

59í. országos ülés 1915 deczember 10-én, pénteken. 419 torlódás okozott bajokat, amelyek még messzebbre menő bajokra vezetnek. Nem mondok semmi egyebet, csak azt a kalamitást hozom fel, amely a deczember 6-ikára szóló behívásoknak időelőtti publikálásából, vagy deczember 15-dikére való késői elhalasztásából keletkezett az illető családokra, üzletekre és társadalmi rétegekre nézve. Beszéltem egy munkással, aki arra számítván, hogy 6-ikán be kell vonulnia, otthagyta állását, azt j>ersze betöltötték mással, és deczember 6-ától 15-ig nem kapott megfelelő állást, és ez igen jelentékeny kárral járt reá nézve. Az ilyen dolgokat nagyon meg kell gondolni, és havaiami meg van csinálva, legyen az jól megcsinálva, és azon ne lehessen változtatni, mert hiszen az emberek tizezreiről, 30—40—50 és talán még több ezer emberről van szó, akikkel ilyen játékot nem lehet folytatni. Méltóztassék megengedni, hogy áttérjek beszédemnek terjedelemre nézve talán nagyon rövid, de talán legfontosabb részére, és ez a hadisegélyek kérdése. (Hálljulc! Halljuk!) Babonák vannak és fölkapott szójárások, amelyek futótűzként terjednek az országban; s igy elterjedt az a tévhit, az a babona, hogy a 60—80— 90 filléres hadisegélyt a legtöbb családban arra fordítják, hogy lukszus-dolgokra, pántlikára költsék. Aki ezt komolyan elhiszi, vagy komolyan beszéli, azt nem lehet komolyon venni, mert egy egyéni vagy családi háztartás fentartása ma 60 — 80—90 fillérből, egy koronából, vagy 1 korona 6 fillérből úgyszólván teljes lehetetlenség. A legprimitivebb életszükséglet — a ruházkodás, világítás, fűtés leszámításával — sem fizethető meg ily csekély pénzzel. Azért magam részéről szóvá szeretném tenni, hogy a hadisegély kiosztása terén mutatkozó rendszertelenségek, visszaélések, amelyeket már az első hadi országgyűlésen felpanaszoltunk, ma sem szűntek meg. Nagyon sokszor a hadisegélyt egyéni szimpátiák szerint osztják. Nem is akarok másról beszélni, — kihagyom az erre vonatkozókat, hogy elvi álláspontomnak annál nagyobb erőt adjak, nem említem, hogy talán más, nemcsak egyéni tekintetek érvényesülnek a hadisegély kiosztásánál, de mondhatom, valósággal ötletszerűen csinálják a dolgot, semmiféle normativum nincs arra nézve, mit köteles valaki, akire ez rá van bizva, adni az illetőnek. Kényük-kedvük szerint különböző községekben különbözőképen osztják a segélyt, sőt egyazon község határán belül is teljesen különböző segélykiosztás van és sokszor fordított arányban a vagyoni viszonyokkal és a gyermekek létszámával is. Ez a legnagyobb visszaélésekre ad okot. Arra kérem a kormányt, hogy e tekintetben méltóztassék nagyobb ellenőrzésre törekedni, mert e tekintetben óriási panaszok vannak kint a vidéken. Daczára annak, hogy rendes sególykönyvek vannak, azokat alá kell irni, de a könyveket nem kapja kezébe az, aki a segélyeket kapja, és az aláirt nyugtát sohasem látják, hogy tudják, hogy kontrollálhassák, mi dukál és mit kap tényleg valaki. De a legnagyobb anomália abban van — és kérem, méltóztassék ezt pártkülönbség nélkül megfontolás tárgyává tenni, — hogy amikor egy hadbavonult a hazáért hősi halált hal, odakin a hareztéren és ez kétségtelen bizonyossággal megállapittatott, és erről értesítést kap a község, akkor özvegye és gyermekei, az ő hozzátartozói, megfosztatnak a háború tartama alatt az esetleges segélytől, amelyet addig élveztek, amíg az illető életben volt. (Mozgás.) Kun Béla: A nyugdijat hónapokig nem adják át Huszár Károly (sárvári): Megszavaznak nekik esetleg 120 korona nyugdijat egy évre, de hónapokig nem kapják meg. Azzal a hirrel együtt, hogy az apa, a hitves, a családfentartó elesett, hoznak nekik egy másik hírt: hogy a magyar állam a halál pillanatában az ö jótékonyságát megszüntette. (Mozgás.) Ezt fentartani nem lehet, mert magának a hadisegélynek gondolata teljesen kizárja ezt. Az egész hadisegélyezés azért csináltatott, hogy népünket megnyugtassuk, hogy a báboru alatt a belső nyugalmat, a társadalmi békét, a hadbavonultak családjainak gazdasági egzisztencziáját biztosítsuk. Ez a gondolat parancsolólag követeli, hogy az illető hadbavonult családját az állam az egész háború tartama alatt ugyanazon elbánásban részesítse, mintha a háború utolsó pillanatáig ott a hareztéren teljesítette volna kötelességét. Hiszen az, hogy a golyó előbb talál valakit, nem lehet befolyással, a család anyagi egzisztencziájára és sorsára. Én ezért határozati javaslatot fogok benyújtani és nagyon kérem pártkülönbség nélkül a képviselőház összes tagjait, méltóztassanak ezt felkarolni. (Helyeslés a baloldalon.) A rokkantügy kezelése a kezdetlegesség stádiumában van és arról ma még kritikát mondanunk nem szabad. Egy gondolatot azonban már szeretnék most is hangsúlyozni, ez pedig az, hogy a kérdés végleges rendezésével sietni kell, mert én, ellenzéki képviselő, mondom, óvakodnunk kell attól, hogy a rokkant a politikai agitáczió korteseszközévé váljék az országban. Hiszen ez a társadalmi békének olyan veszélyeztetését jelentené, amely az államnak érdekében nem áll. A kérdés rendezését nem szabad huznihalasztani, hanem azt, ami mint végleges meg van teremtve, a nyilvánosság elé kell hozni, hogy megnyugvás támadjon az érdekeltek körében jövendő sorsuk tekintetében. Állandó panaszok jönnek a háborús czélokat szolgáló gyárak munkásaitól, részint javadalmazásuk csekélységét illetőleg, — holott tudjuk, hogy ép ezek a gyárak fizethetnek többet, mert hiszen a legnagyobb jövedelmekkel bírnak — részint a bánásmódot illetőleg, amenynyiben az ilyen gyár arra támaszkodik, hogy 53*