Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-582

138 582. országos ülés 1915 május 1%-én, szerdán. tozik ide. Az 1848: III. t.-cz. 32. §-a ugyancsak támogatja e felfogást. Magyar ministerekre vonatkozólag azt mondja, a ministerek feleletre vonathatnak: a) minden olyan tettért, vagy rendeletért, amely az ország függetlenségét, az alkotmány biztosítékait stb. megsérti, tehát politikai jogokat támad meg; b) a kezeikre bízott pénz és egyéb értékek elsikkasztásáért vagy törvényellenes alkalmazásáért, tehát oly deliktumért, amely egyebekben köztörvények szerint közönséges bűncselekményt képez; a törvények végrehajtásában való mulasztásért stb. és a 36. §. azt mondja: hivatalos minőségükön kívül elkövetett egyéb vétségükre nézve a ministerek a köztörvények alatt állanak. T. ház! Utóbbi időben oly érzékenyek voltak még a ház túloldalán a ministeri felelősség ily értelmezése szempontjából, hogy egy rágalmazási perben, mert a rágalmazás ministerre vonatkozott, kiváló jogászok azon tételt vitatták, sőt ez egy birói Ítéletben kifejezésre is jutott, hogy a valódiság bizonyításának sem lehet helye akkor, ha az állított tény vagy kifejezés a minister hivatali ténykedésére vonatkozik. Rakovszky István: Más idők! Vázsonyi Vilmos: A ministeri felelősséget tehát oly messzire vitték és a ministerek külön jogállását annyira kiterjesztették, amennyire kiterjeszteni már nem lehet. Ez az eset azonban, t. ház, a kommüniké szerint kétségtelenül nem tartozik a katonai büntetőjog és a katonai bűnvádi perrend alá. Itt a közös ügyek tárgyalására kiküldött országos bizottságnak jogát konfiskálja a katonai bíróság, amely ez ügybe felhatalmazás nélkül beavatkozott, nemcsak a mienket, de az együtt nem lévő osztrák képviselőház részéről kiküldött országos bizottság jogát is. Mert ez országos bizottság határozata nélkül közös ministert hivatali ténykedéséért üldözni nem lehet, perbe fogni nem lehet. Most, t. ház, ha azonban mégis a tényekkel kell számolnunk, ós ha e perbefogás tényleg megtörtónt, akkor azon az állásponton vagyok, hogy igen aggasztónak tartom és helytelennek, hogy ez esetben, amely már a közlés demonstratív jellegénél fogva gondolkodóba ejt, nem adják meg a gyanúsított volt hadügyminister urnak mindazokat a jogokat, amelyeket számára a katonai bűnvádi perrend biztosit. A közös haderőre vonatkozó katonai bűnvádi perrendtartásnak 102. §-a azt mondja, hogy a terhelt, a vád emelését megelőző eljárásban is választhat magának védőt a védői tisztségre alkalmas egyének sorából és ezt a bíróságnál bejelenti. Ennek a védőnek joga van egyes nyomozó cselekményeket indítványozni és az 1914. §. 2. bekezdésében, a 203. és 230. §-ban megjelölt hivatalos cselekményeknél közreműködni és evégből a terhelttel, még pedig, ha az fogva van, a nyomozást vezető közeg vagy helyettese jelenlétében értekezni. Az idézett szakaszok arra vonatkoznak, hogy oly tanú kihallgatásánál, akit meg fognak esketni az előzetes eljárás során, birói szemlénél, vagy házkutatásnál a védő jelen lehet. E szakaszban ezután az következik, hogy megtekintheti a védő az iratokat is, ha az az eljárás czéljával nem ellenkezik. E szakaszban tehát két joga van a védőnek: egy feltételezett joga az iratok betekintésére nézve — ez a vizsgálatot vezető vizsgálóbíró tetszésétől függ — és egy feltétlen joga, hogy a nyomozat során indítványokat tehet, házkutatásoknál jelen lehet a katonai bűnvádi perrendtartás 102. és 230. §-a alapján, továbbá védettje érdekében inditványokat tehet. Mi történt ebben az esetben? Ebben az esetben a mai napig Auffenberg volt hadügyminister urnak nem engedték meg, daczára a katonai bűnvádi perrendtartás e határozott rendelkezésének, hogy védőjével értekezhessek és érintkezhessek. (Mozgás.) Nem engedték meg ilyetén módon, hogy a védő vele értekezhessek arról, vájjon milyen indítványt tegyen az előzetes letartóztatás dolgában és miféle jogorvoslatokkal éljen. Nem közölték eddig egy betűvel sem a védővel azt a vádat, amelylyel Auffenberg volt hadügyminister urat illetik, (Nagy nyugtalanság a jobb- és a baloldalon.) holott a katonai bűnvádi perrendtartás 4. pontjának szelleme — amely szerint a gyanúsított kihallgatása azzal kezdődik, hogy közlik vele a vádat — világossá teszi, hogy a védelemnek egyszerűen komikummá való lesülyesztése az, ha a védővel nem közlik azt, hogy védettjét mivel vádolják. Azt mondja Auffenberg védője, hogy ő már védett kémeket, védett csalókat a katonai büntető törvényszék előtt és még soha kémekkel, csalókkal szemben, vagy amint ő mondja beadványában »Gesindel niedrigster Sorte«, soha meg nem tagadott tőle egyész hosszú prakszisa alatt, hogy értekezhessek védenczével, hogy megtagadták volna tőle annak a vádnak közlését, amivel védettje gyanusittatik. Ebben az esetben ez megtörtént és kérdem, miért? Ezt a jogot a közkatonától a volt hadügyministerig mindenki számára biztosítani kell. Minél kiterjedtebb ma a katonai bűnvádi perrendtartás hatásköre, minél kiterjedtebb abban az értelemben is, hogy polgárokra is vonatkozik, annál szigorúbban és féltékenyebben kell őrködni, hogy a szabadságjogoknak azt a minimumát, amely a katonai bűnvádi perrendtartásban foglaltatik, kivétel nélkül mindenkivel szemben alkalmazzák — még a komarovi győzővel szemben is. (Mozgás.) Nemcsak megtagadták az értekezést a gyanúsítottal, hanem a katonai bűnvádi perrendtartás általam már idézett 230. §-ának megsértésével házkutatást tartottak Auffenberg volt hadügyministernél. (Mozgás a ház minden oldalán.) Házkutatást tartottak olyan módon, hogy őt Uxkhüll úrhoz idézték értekezés czóljából és miközben ő értekezett, egy kommisszió jelent