Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.

Ülésnapok - 1910-577

496* 577. országos ülés 1Ö15 május 5-én, szerdán. De azért ne méltóztassék elbizakodni, t. ház és valami fölénynyel keresztülnézni és napirendre térni ezen bizalmatlanság felett, mert ez a bizalmatlanság nemcsak az enyém, nemcsak a mi pártunké, nemcsak az egész ellenzéké, hanem egyúttal azé a magyar népé, amelyet jogaiból kifosztottak, amely el van csigázva és agyon van gyötörve a megélhetésért való küzdelmében. (üyy van! balfelöl.) Természetesen távol van tőlem az, hogy ezen bizalmatlanság okait most kiszínezzem. Ezt nem akarom tenni, de reá kell mutatnom ennek a bizalmatlanságnak ősforrására, arra, hogy még eddig nem volt magyar kormány, amely nagyobb ellensége lett volna a függetlenségi és 48-as párt magasztos törekvéseinek, elveinek és az ország önállóságára való törekvésnek, mint épen ez a kormány. (TJgy van! a szélsőbaloldalon.) Még eddig nem volt kérlelhetetlenebb ellensége a mi nagy törekvéseinknek, az önálló magyar hadseregnek, az önálló magyar vámterületnek, az önálló magyar nemzeti banknak, mint ez a kormány. Még eddig soha egyetlenegy kormány sem gázolt oly kíméletlenül keresztül a nemzet szabadságjogain, egyik sem használta azokat az erőszakoskodásokat, amelyeket ez a kormány használt, amelynek czélja nem volt más, mint párturalmi hatalmával elnémítani az ország közvéleményét és elfojtani a nemzetnek őszinte, igaz, egyenes, nyilt akaratát. Csoda-e tehát, t. képviselőház, hogyha ezen nehéz órákban is kitör belőlünk az el nem fojtható bizalmatlanság keserűsége, amelynek itt hangosan kifejezést adunk? A mi bizalmatlanságunk nemcsak a múltra, hanem a jövőre is vonatkozik. (Mozgás jobbfelől.) Mert sajnos, olyan jelenségeket tapasztalunk, amelyek azt bizonyítják vagy azt jósolják nekünk, hogy a kormány felfogása nem változott, hogy a kormány és a többség tovább is megkezdett utján akar haladni. Mi, t. ház, azt hittük, mikor ezt a háborús ülésszakot összehívták, hogy ennek három nagy feladata lesz. Az első feladat az lett volna, amit hála az égnek teljesített is, hogy tanúságot szolgáltasson a magyar parlament a nagyvilág előtt arról, hogy e nemzet készségesen, szívesen hozza meg azokat az óriási vér- és pénzáldozatokat, amelyeket a kormány tőlünk a háborúnak továbbvitelére kér. Másodszor az volt a felfogásunk, hogy a háborúval kapcsolatos javaslatokon kívül csakis az állami élet továbbmenetelére okvetlenül szükséges törvényjavaslatok és ügyek kerülnek a képviselőház tárgyalása és. elintézése alá. Harmadszor pedig feltételeztük és helyesen tételezhettük fel azt, hogy a magyar nemzetnek már tizedik hónapja tartó nagy küzdelmével szemben a kormány részéről valami kijelentést vagy valami biztatást kapunk arra vonatkozólag, hogy elsősorban ennek ami szerencsétlen közjogi viszonyunknak az állapota javulni fog, másodsorban politikai befolyásunk és tekintélyünk emelkedni fog és harmadszor, hogy nyomorúságos gazdasági viszonyaink között egy uj lendület fog előtérbe nyomulni ós hogy szocziális intézmények megvalósításával és alkalmazásával javulni fog ennek az országnak szerencsétlen helyzete. Egyszóval mi a kormánytól egy szebb jövőnek a perspektíváját vártuk azzal a jóleső érzéssel, amely megrezegtette a mi sziveinket és azzal a reménynyel töltött el, hogy mi nem hiába küzdünk, nem hiába áldozunk, fiaink nem hiába estek el és nem hiába lesznek nyomorékokká, mert mindezeknek czóljuk van. De, t. ház, a kormány hallgat, semmi Ígéret, semmi biztatás és semmi szó nem esik azon mindnyájunk lelkében borongó óriási nagy kérdésre, vájjon a határaink véres és küzdelmes megvédésén kívül miért küzd hát ez a nemzet. De nemcsak biztatást nem kapunk, t. ház, ellenkezőleg, a szükség nélkül benyújtott törvényjavaslatok és egyéb intézkedések azt árulják el, hogy a többség ott akarja folytatni, ahol azt elhagyta. Mert hiszen olyan javaslatokkal találkozunk, amelyek sem szükségesek, sem sürgősen elintézendők nem voltak, hanem szerintünk arra szolgálnak, hogy a többség az ország közvéleményével szemben továbbra is a hatalmi mámorban tobzódjék. A kormány rossz példával jár elől, midőn ilyen javaslatokat terjeszt a ház elé, mert ez diszharmóniát idéz elő. ISTem akarok kiterjeszkedni — mert hiszen az előttem szólók azt már bőségesen megtették — a ministerelnök ur azon kijelentésére, amellyel a választői joggal szemben olyan merev álláspontot foglalt el. (Halljuk!) Én csak mélységes sajnálkozással veszem azt tudomásul, hogy ennek a tiz hónapnak «, tanulsága nem indította meg a ministerelnök ur lelkét, nem nyitotta meg a szemét, hogy lássa azt, hogy ez egy kényszerhelyzet, hogy ennek megvalósulásától szabadulni nem lehet és nem is szabad. Amint látom és tapasztalom, a t. kormány és többség el van telve önmagától és a t. többség politikai felfogása és magatartása kimerül tisztán az egyéni kultusz szolgálatában. Ha figyelembe vesszük a többség, vagyis a kormány lapjaiban közölteket, a sok megjelent brosürát, röpiratot és figyelembe veszszük azokat a kis összejöveteleket és.beszédeket, ezek mind a ministerelnök dicsőségét zengik, (Mozgás és ellenmondás a jobboldalon.) mind odairányulnak, hogy az egyén nagyságát emeljék ki a nemzet keserűségével és veszedelmével szemben. (Mozgás és ellenmondás a jobboldalon.) Érdekes jelenségre kell rámutatnom, t. ház és ez nem egyéb, mint hogy urbi et orbi azt híresztelik és mondják, — persze az események és tények teljes félremagyarázása ez — hogy a ministerelnök mily bölcs, előrelátó volt, (Ügy van! a jobboldalon.) éles szemmel hogy nézett