Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.

Ülésnapok - 1910-565

224 565. országos ülés 191b november 30-án, hétfőn. fognak többé olyan nagy arányokban mutatkozni. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) így például megtörténik az, hogy egyes községekben a kiosztott segélyekből levonják a pótadót és egyéb közszolgáltatásokat. Hát ez ellenkezik az egész segélyezés természetével. Ha a ministerium ebben a tekintetben vizsgálatot rendelne el, ugy meggyőződnék róla, hogy a községek százaiban személyenként öt korona pótadót vonnak le ezekből a legutolsó fillérekből és krajezárokból is. Meg vagyok győződve arról, hogy a kormány intencziójának egyáltalán nem felel meg ez az eljárás és azért sürgősen gondoskodni kell arról, hogy ez sehol meg ne történhessék. A segélyezett szegény asszonyoktól, akik minden kereset nélkül vannak, nagy szigorúsággal hajtják be a jövedelmi adót, holott semmi jövedelmük sincs. Nagy anomália nyilvánul meg azokban az esetekben is, amelyek az odakünn, a vidéken levő közegeknek arra való teljes képtelenségét bizonyitják, hogy ezen nehéz időkben a legszükségesebbekről gondoskodjanak. (Mozgás balfelöl.) Elnök: Csendet kérek! Huszár Károly (sárvári): Nagyon sok ilyen panasz van, azonban én csak felemlítem ezt, mert magasabb szempontokból nem akarok a részletekbe bocsátkozni, bár megyénként szortíroztam azokat az adatokat, amelyekből kitűnik, hogy számos embert utasítanak a községi és körjegyzők a főszolgabírókhoz, ezeket a főszolgabirák visszaküldik a jegyzőkhöz és a vége az, hogy egyszerűen segély nélkül maradnak egyes családok. Vannak községek — kívánatra szolgálhatok a nevekkel, — ahol kiutalják ugyan a segélyeket, azonban soha az illetők meg nem kapják az egész kiutalt segélyösszeget. Bizonyos nehézkesség mutatkozik, hogy ugy fejezzem ki magamat, de egyúttal bizonyos könynyelmüség is jelentkezik abban, hogy nem részesitik kellő figyelemben a segélyezéseknél különösen azokat az asszonyokat, akik vagy várandós állapotban vannak vagy szoptatósak. Számos esetet tudok, midőn rideg szivtelenséggel utasították el az illetőket azzal, hogy » menjen szoptatós dajkának, és akkor lesz keresete«. Márpedig épen az ilyen háborús időben azokkal a nőkkel szemben, akik a nemzet jövendőjének fentartása érdekében nagy egyéni áldozatot hoznak, legnagyobb szeretettel, a legnagyobb figyelemmel kellene eljárni. Előfordul, hogy egyes községekben a jegyző nem utalja ki a segélyeket azért, mert azt mondja, »nem adok még segélyt, hiszen van még egy tehened, van még két disznód, majd ha nem lesz, gyere segélyért«. Ez teljesen félszeg felfogása a segélyezési akczió rendeltetésének. Nagyon sok a panasz a tekintetben is, hogy ugyanazon községben egyenlő vagyoni viszonyok mellett, egyenlő számú gyermekek mellett a segélyezés mérve nem állapittatik meg egyformán. Pl. egy kezeim között levő levél tanúsága szerint Zala vármegyében két héttagú család közül, amelyeknek ugyanazonosak az anyagi viszonyai, az egyik 2 K 40 f-t, a másik 6 K segélyt kap. Mindezek nagy keserűséget és nagy anomáliákat szülnek, amelyek, ha általában igy fognak fenmaradni továbbra is, olyan erkölcsi károkat okozhatnak, amelyektől meg kell mentenünk népünket, amelyektől meg kell óvni a közhangulatot és a közvéleményt, amelynek ébrentartása nagyon is szükséges ahhoz, hogy harczaink diadalmasak lehessenek. Igen nagy baj volt és ebből származott a legtöbb keserűség és huzavona a közigazgatási közegek és a segélyre szorultak között, hogy az első rendeletben nem volt világosan megállapítva, hogy hány hold szántó és mekkora terjedelmű szőlő az, amely után a segély még követelhető. Igen nagy hasznára volna a közigazgatásnak, ha a nép nagy tömegeit olyan közelről érdeklő dologtól nem sajnálnák azt a nyomdafestéket és ezeket a tudnivalókat részint röpiratokban, részint plakátok formájában annyiszor és olyan mértékben tennék közhírré, amely szükséges annak megakadályozására, hogy a nép tudatlansága folytán ott is keressen, ahol nincs keresnivalója, s viszont másutt azt sem kapja meg, amihez jussa van. A kultúrának minden eszközét fel kell használni ennek érdekében és ha nem lehet népgyüléseket tartani, ám ne méltóztassék a kultuszmínisteriumban vagy földmivelésügyi ministeriumban visszariadni attól, hogy a felvilágosító röjnratoknak minél nagyobb tömegét dobják ebben a kérdésben és hasonló kérdésekben a nép közé. Igen nagy panasza a népnek az is, hogy a lakásokat, ezeket az egyszerű, jwimitiv falusi lakásokat is jövedelmi forrásoknak tekintik a segély kiosztásánál. Mindenki tudja, hogy annak a szegény népnek abból a lakásból, mekyben maga lakik, semmiféle jövedelme sincs, ezen a cziinen tehát leszámításokat eszközölni a segélyre való jogosultság megállajoitásánál, egyáltalán nem lehet. • Előfordulnak azután az ilyen háborús időkben humoros esetek is. Pl. megtagadják a segélyt valakitől azon a czimen, mert »hiszen hadbavonult fia eddig is el szokta inni a keresményét*, (Derültség.) vagy előfordul, hogy abban a perezben, midőn az illető községben közhírré vált, hogy a hadbavonult megsebesült, rögtön beszüntetik hozzátartozóinak segélyét, holott talán épen akkor van arra legnagyobb szükség. Befejezem azokat, amiket fel akartam hozni, de megemlítem még, hogy a legnagyobb hibát abban látom és ezt előttem szólt t. képviselőtársam is elmondta, hogy egyes egyénekre van