Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-536

Ik május tí-án, szerdán. S84 53ö. országos ülés i9 rendszer régi időben fennállhatott, mert akkor a különlegesség bizonyos kis körre szoritődott; jelenleg azonban nem igy áll a dolog, mert a közlekedés, a posta- és a levélközlekedés annyira megkönnyüít, hogy nem egy helyen azáltal, hogy különlegességi árudák nincsenek felállítva, az a fogyasztás esetleg átjátszódik egyszerűen egy más, szomszédos állam monopóliumának kerületébe. Ausztria, ugy látom, már meg is változtatta ezt a rendszert és megszüntette a specialitásokat. Persze, ha a ministeriumbeli felfogást veszszük, amely szerint speczialitást csak ugy lehet fentartani, ha az összes specziális fajok tartatnak, ezt minden kis város vagy falu nem tarthatja. De mi akadálya lehet annak, hogy az illető vidékeken kelendő egyes fajok minden trafikban általában megkaphatok legyenek? Ennek semmi útjában nem áll. Tapasztalatok alapján mondhatom, hogy a dohányjövedék itt a fővárosban sincs abszolúte kihasználva. A csempészet oly szemérmetlen módon folyik, hogy az ember csak akkor nem botlik bele, ha nem akar. Uton-utfélen dohányárusok járnak, bemennek a hivatalokba, a vendéglőkbe és nyíltan kínálják árujukat, másfelől pedig nyilvános helyeken, közhivatalokban az asztalon áll a csempészett dohány. Az én nézetem szerint akkor, mikor állami jövedékről van szó, ez abszolúte nem helyes dolog. De továbbmegyek. Hiszen olyan hallatlan esetek fordulnak elő Budapesten, hogj

r megtörtént pl. az, hogy egy ur feleségével ment az utczán, — egy mellékutczában — egyszer csak fut valaki, egy fegyveres ember utánuk. Hátranéznek s az asszonyt bizonyos rémület fogta el, amikor látta, hogyan jön trappban utánuk az a fegyveres ember, aki egyszerre csak eléjük szökik és azt mondja: »Kaufen Sie nicht Bosnazigaretten?« Egy bosnyák katona volt. Az aszszony — mint mondottam — majdnem elájult. Én utánajártam a dolognak és meggyőződtem, hogy ez a katona nem áll e tekintetben egyedül, hanem állandó csempészet folyik a bosnyák katonák részéről Budapesten a közönség részére. Nincs jobban a csempészet tekintetében a vidék sem, amennyiben a bécsi áruval állandóan özönlik be az osztrák dohány, különösen oly városokba, ahol speczialitás nincs és amúgy is nehezen szerzik be a dohányt. Legkönnyebb módon a pamut- vagy más rövidárukereskedők által szerzik be. Ezek mind állitások, melyeket, ha bizonyítékot nem nyújtok, nagyon könnyű megczáfolni. De most átmegyek az adatok terére, amelyeket magától a pénzügyminister úrtól nyertem. A pénzügyminister ur maga bemutatja a budgetben, hogy mekkora a fogyasztás Magyarországon és külön Horvátországban. Az általam már vázolt viszonyok mellett Magyarországon egy lélekre 9 korona 8 fillér esik, ugyanakkor Horvátországban egy lélekre 5 korona 71 fillér jut, tehát minden horvát lélek 3 korona 37 fillérrel kevesebb monopolizált dohányt fogyaszt el, mint mi. Fel lehetne hozni, hogy talán Horvátországnak egy-két szegény vármegyéje van, de ezzel szemben ők inkább esnek keletre, s igy valószínűleg még nagyobb pipások mint mi. De másfelől van egy tétele a minister urnak, amelyben kimutatja, hogy ma specziális megvámolt dohány, külföldi gyártmány jön ez országba. Ezt Budapest vagyonosabb osztálya fogyasztja és ebből Horvátországra elenyészően kevés jut. Ha én e 3 korona 37 fillért megszorozom a horvát lakosok számával, — azt hiszem, nem fogja kifogásolni a t. minister ur, ha az apró részleteket elhagyom — kilencz millió korona jön ki. Igen ám, de nekem nem szabad feltennem, hogy Horvátország jobban csempész, mint ahogy csempésznek a mi Ausztriával érintkező hosszú határunkon. A két és fél millió horvátnak megfelelő, ha azt mondom, hogy a hosszú magyar-osztrák határon három millió ugyanilyen arányban csempész, s eszerint minden lakosára a birodalomnak 50 fillér jut. Ha ezt visszaszámítom ujabban a horvátokra, akkor kiderül, hogy Horvátország 10 millióval károsítja a dohánymonopóliumot. De ugyanakkor kiderül, hogy legalább ennyivel károsítja az anyaországot is. Kézenfekvő dolog tehát, hogy az a minimális megkárosítás, amely a monopóliumot éri, 20 millió. Ez' a minimális. Hogy mekkora a maximális, azt nem is tudom megmondani. Azt hiszem, a j)énzügyministerium ezen segíthetne. Bizonyos vidékeken specziális feldolgozás alapján ezeket a dolgokat ki lehetne sütni, ugyanezen úton-módon, ahogy én a horvát és magyar fogyasztás alapján bizonyos tájékozódást nyertem. Én tudom, hogy nagyon el vannak foglalva a pénzügyministeriumban, de nem hiszem, hogy nem volna érdemes kereskedelmileg ezt kisütni és a húsz millióból legalább egy részletet felhajtani. Lehetne ellenvetésül felhozni azt, hogy mi dohánynyerstermelő állam vagyunk, talán épen a monopóliummal biró államoknak nyers dohányt adunk el. Erre nézve tájékoztat a pénzügyminister ur. Elad kivitel számára 4 millió K értékű dohányt, elad gyártmányként szivar alakjában Boszniába 70.000 K ára szivart, az osztrák monopólium beváltás alapján átvesz 15'5 millió K ára dohányt. Különös, én nem kombináltam az adatokat, de az általam kimutatott csempészet, milliókban értve, talál azzal, amit mi nyers dohányt eladunk. Én nem hiszem, hogy ez jó vásár legyen. Ha 20 millió" K ára annyi ezer és ezer métermázsa nyers dohányt eladunk, ne ellenőrizhessük a csempészetet? Végig mentem az egész kérdésen és újra visszatérek a gyártáshoz. Én egy szervezeti hibát látok, de csak papirosról, semmi egyéb tapasztalatom nincs. A dohánygyártás élén egy