Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-535

535. országos ülés 191 h május 5-én, kedden. 317 nyomásom, hogy ha ezeket a darabokat tömegesen adnók elő, ennek az volna az eredménye, hogy mi ugyan előadnék őket, de nem volna kinek. Én ezen daraboknak nevelő hatását nem látnám akkor, ha nem menne a publikum azokat meg is nézni, mert végre is nem a színészekre kell a daraboknak nevelő hatással lenni ök, hanem a közönségre, amely azokat meghallgatja. Ez esetben pedig annyira túltengene benne a tisztán irodalmi szenvpont, hogy az már aligha volna Nemzeti Színház, hanem majdnem Nemzeti Múzeumnak volna inkább nevezhető. Még egyet méltóztatott felemlíteni: a népszínművet. Én a népszínművet akkor is, amikor a régi Népszínházban floreskált, egy teljesen hamisított irodalmi műfajnak tartottam. Olyan parasztok soha a világon nem léteztek, akkor sem, amikor azokat a darabokat írták, mint amilyenek azokban szerepelnek. Az az egész irodalmi műfaj teljesen hamis bázison és teljesen irodalmiatlanul csinált dolog volt. Szász Károly: Én is azt mondtam! Gr. Bánffy Miklós: Tisztára hamis volt, keményített gatyákkal és trikolor szalagoknak felrakásával. Szász Károly: Ugyanazt mondtam, hogy a milieu kérdése és nem műfaj! Gr. Bánffy Miklós: Azt, hogy ne ilyen népszínműveket írjanak, hanem olyanokat, mint pl. a »Bor«, amely valódi népszinmü, azt én a legmelegebben üdvözlöm. Szász Károly: Ugyanazt mondtam! Gr. Bánffy Miklós: Sajnálom, hogy az irók nem irnak ilyen darabot, de mivel itt a Nemzeti Színházról, nem pedig az irodalomról általában van szó, mindenesetre csak azt a darabot adhatjuk elő a Nemzeti Színházban, amelyet valaki a Nemzeti Színházon kívül megirt, ha pedig nem adnak be ilyen darabot, akkor nem is adhatjuk elő. A második vád, hogy a Nemzeti Színház áralója lenne a magyar nyelvnek. A Nemzeti Színházban elsősorban Tóth igazgató, aki annak szellemi és adminisztratív és minden tekintetben való vezére, a legerősebben törekszik arra, hogy a nmgyar nyelv ott a legtökéletesebben ápoltassák. Apoltatik ez a színészek beszédében is, amint hogy tudjuk, hogy nyelvhibás színész egyáltalában nem vétetik fel; ha valaki tájszólásosan beszél, ez már elég ok arra, hogy felvehető ne legyen. Azonban arra már mégsem vagyunk és nem lehetünk hivatva, hogy egy elismert és elsőrangú Írónak a nyelvét, akinek bármely színházban nagy sikere van, akinek már neve van a közönség előtt, és akinek a darabja különben jó, tisztán nyelvészeti szempontból kikorrigáljuk, ugy ahogy a tanár kikorrigálja az irodalmi dolgozatot az iskolában. Mert azt hiszem, hogy épen a t. képviselőtársam, aki szintén irodalmi ember és szintén foglalkozott az irodalom különböző műfajaival, erősen tiltakoznék az ellen, hogy az ő szövegét egy színházi vezető átalakítsa, hogy azt kikorrigálja abban az irányban, amelyben őt Ízlése vezeti. És azt hiszem, hogy minden iró a maga textusához épen ugy hozzá van nőve, mint bármelyikünk és daczára annak, hogy azok talán nem olyan jó, vagy nem olyan klasszikus magyarsággal irnak, szóval nem felelnek meg t. képviselőtársam ízlésének és némi részben az én ízlésemnek sem, azt senkinek sem lehet imputálni és senkit sem lehet rákényszeríteni arra, hogy olyan nyelven írjon, amely nekem jobban tetszik. Elvégre ezt senki sem venné be és senki sem fogadná el, legfeljebb egy pár olyan kezdő ember, akire nézve kegyelem az, hogyha egy-egy darabját előadják. Azokban a darabokban pedig, amelyeket kegyelemből adunk elő, nincs köszönet. (Ugy van!) Végre is a nyelv nem lehet az egyetlen szempont. Viszont az is bizonyos, hogy a nyelvfejlődést sem lehet megállítani és a nyelvfejlődésnek egy bizonyos tért mindenképen kell hagyni. Ez az egész eszmemenet, amely t. képviselőtársam beszédét átlengi, némileg emlékeztet engem azokra az eszmecserékre és hivatalos kritikákra, amelyek pl. a Vojnich-dij kiosztásakor nem egyszer merültek fel. Higyjék el, hogy az a ropjjant szigorú elhatárolása és műfajonként való osztályozása az irodalomnak igen hasznos arra, hogy fejleszsze az emberek gondolkozását, ele magában az életben az irodalomnak ilyen skatulyázása egyáltalán nem lehetséges. T. képviselőtársam még kitért különösen beszéde elején, az állítólagos exportdarabokra. Egyáltalán mindenféle jelzői voltak a darabok számára; morális, immorális, amorális és exportdarabokról beszélt. Mi az az exportdarab ? Miről ismerjük meg, hogy az illető darab exportdarab ? Az exportdarab nem az, amely az export számára iratik; ebben méltóztatik tévedni, mert az olyan darab, amely az export számára azzal a gondolattal iratik, hogy majd a külföldön lesz sikere, itthon pedig mindegy, akármi történik vele, az sohasem fog a külföldre menni, ha pedig kimegy, ott is megbukik. Mert egy darab csak abból a talajból nőhet ki, amelyből születik, és az előtt a közönség előtt lesz az valóban élő darabbá felavatva, amely előtt sikert ért el. (Ugy van!) Azt pedig, hogy valaki valahogy ugy összefabrikáljon 16 főváros számára darabokat, nem lehet megcsinálni; mindenki megbukott, aki ezt megpróbálta. Igenis, kimentek Magyarországról darabok, óriási sikereket is értek el odakint; becsületet szereztek a magyar irodalomnak, és ma büszkén mondhatjuk, hogy ma Európában a francziák mellett a legelső helyet foglaljuk el a drámairodalom terén. Azoknak a müveknek, amelyeknek igazi sikerük volt odakint, igen uagy irodalmi, erkölcsi és örökbecsű értékük van. Ezért