Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.
Ülésnapok - 1910-535
535. országos ülés l'Jí 4 májas 5-én, kedden. M hasonló költői szellemnek terméke, szintén sikert aratna. És vegyük Vörösmarty drámaírói pályájának még egypár darabját. Ott van a Ozillei és a Hunyadiak érdekes korrajza. Hiszen ma mindig történeti darabokat keresünk. Nagylianguan ugyan sok kritikus rámondja, hogy nem kell történeti darab, mert az kiment a divatból. Hát igenis papiros-figuráknak történeti darabokban való felvonultatása kiment a divatból, ma már más szellemi táplálékhoz vagyunk e tekintetben szokva, Epén a szembenülő Farkas Pál t. képviselőtársamra utalok, aki múltkori beszédében nagyon helyesen mutatott rá azon reformra, amely szükségeltetik a középiskolai történeti oktatásban. Igen helyesen hangsúlyozta ebben a sok sok tekintetben nézetemmel nem találkozó beszédében, hogy a történeti tanítás ma már nem az a mi volt, ma már nem elég, hogy csupán csatákról és királyoknak egymásután jöveteléről beszéljünk. így vagyunk a történeti darabokkal is. Tessék annak a kornak, amelyet rajzol és magyaráz az iró, megközelíteni és megérezni a lelkét^ tessék, bírjon az a költő azzal a költői intuiczióval, hogy élénkbe állítsa, visszaállítsa igazi lelkét, mozgató erejét annak a kornak és azoknak az alakoknak. Utalok »Bizancz«-ra, utalok az »Ocskai brígadéros«-ra, utalok » Déryné ifjasszony«-ra és ismét felemlítem Bánffy »Nagy nrá«-t. Ezekkel a történeti darabokkal igenis lehet sikert aratni, mert ez a történeti darab tetszik, ez a történeti darab ápolandó a Nemzeti Színházban, mert igenis ez a kultúrát fejleszti, ez a történeti érzéket, amely ugy is meglazult a mi korunkban, igenis erősiti. Ezek a darabok rámutatnak ama feladatunkra, hogy a jelen munkásságával a multat a jövőtől nem elszakítani kell, hanem összekötni. r (Helyeslés.) És ott van Szigligeti Ede. Szigligeti Edének ebben az esztendőben volt születése századik évfordulója. Elismerem, hogy ezt az alkalmat a Nemzeti Színház önmagához és Szigligeühez méltó ünnepélylyel ünnepelte meg a Herczeg prológusával, s az előadott három, jól kiválogatott és szépen beállított darabbal; ezt teljes készséggel elismerem, mert nem akarok egyoldalú színezésben tetszelegni magamnak és igazságos kritikát akarok gyakorolni. De kérdezem, hogy azt hiszi a Nemzeti Színház, hogy eleget tett Szigligeti Ede addig elhanyagolt szellemének azzal, hogy százesztendős jubileuma alkalmából egy ilyen ünnepélyt rendez? Szigligetit is adni kell a Nemzeti Színházban, adni kell nemcsak azért, mert Szigligeti ennek a Nemzeti Színháznak évtizedeken keresztül oszlopa és büszkesége volt, nemcsak azért, mert Szigligeti a legnagyobb kritikusnak, Gyulainak, a nyilatkozata szerint is örök időkre beirta magát a nemzeti kultúrának évkönyvébe, nem csupán drámai költészetével, — amint mondja — hanem azzal is, hogy a nemzeti szellem fejlesztésére is hatott és összes munkásságának szelleme élni fog fejlődésünkben és halhatatlan emlék marad irodalomtörténetünk évlapjain. Szigligetit adni kell azért is, mert Szigligeti a maga múzsájának frisseségével és kedvességével, nyelvének talán nem nagy lendületű dikcziójával, de ép nyelvérzékével és szépen folyó dialógusával a mai közönségnek lelkét is megfogja. Szigligetinek 15 oly darabja van felfogásom szerint, a melyet kellő váltakozással állandóan műsoron kell tartania a Nemzeti Színháznak. 0 irta a legkiválóbb magyar bohózatot, a »Liliomfi«-t. Ezt műsoron is tartja a Nemzeti Színház, nagyon helyesen. Vígjátékai közt elsőrendű komédiák vannak, amelyek ismétlem, a vasárnapi naivabb közönségnek, — legyen szabad így mondanom, — és az ifjúságnak, kitűnő mulatságul szolgálnának. Vigjátékai közül a Mama, a Fenn az ernyő, a Nőuralom, a Házassági bárom parancs, amely teljesen letűnt a műsorról; de azután történeti vigjátékai közül pl. a Bózsa, mind olyanok, amelyekkel érdemes volna újból kísérletet tenni. Ép igy tragédiái, a Trónkereső, talán tragikai felfogásában bizonyos kételyt támasztó bizonytalansággal és talán dikczíójában bizonyos szárazsággal, de elsőrangú históriai darab ma is. És a Világ ura, a Valéria, amelyek tárgyát külföldről vette Szigligeti, azok is mint drámai alkotások kiválók. Hiszen megmutatta a Nemzeti Színház, amikor felújította a Valériát, hogy az elfogadható, élvezettel és haszonnal nézhető darab. Azután ott van a népszínmű sokat hánytorgatott kérdése. Amikor a Nemzeti Színház mai vezetősége helyét elfoglalta, akkor elég nagy hangon és sokaktól helyeselve igérte a népszínmű erősebb kultiválását. Mert megszűnvén Budapesten a néj)szinház, amely különben sem sokat törődött a népszínművel, nincs ma Budapesten csarnoka a népszínműnek, ha csak a Nemzeti Színház tartozó kötelességének nem tekinti, mint a hogy ezt tennie kell, a népszínmű ájjolását. Igenis ápolnia kell. A népszínmű fejlődése sokak előtt lehetetlennek látszik. Azt mondják, hogy magát lejárt műfaj ez. Azt hiszem, ez nagy tévedés. Téved az, aki azt hiszi, hogy e népszínmű önálló műfaj, amely kialakult a 60—70-es évek néjiszinmüvéből, melyekben csakárvalányhajaskalap,czifra szűr, kántor, Mózsi zsidó szerepelnek. Ha csak ezt nézik, ez a génre csakugyan kimerült. De a népszínmű nem külön műfaj. Ez tárgyválasztás, milieu kérdése. Amint nem ismerek — külön műfajként — mágnás vígjátékot, liivatalnokvígjátékot, ép ugy nem ismerem el, hogy a népszínmű külön műfaj lenne. Népszínmű mindaz a vígjáték, az a dráma, az a tragédia, amely a nép köréből veszi a tárgyat. Farkas Pál: A Bor, Gárdonyi müve! Szász Károly: Igen, a Bor! Épen a Borra, e remek darabra akarok utalni! Kitűnő példa, 39"
