Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-535

535. országos ülés t9ik május 5-én, kedden. 297 oldás stádiumába juthatott és a jövő fejlődés is biztosíttatott. Költségvetésünk egész vitája igen helyes mederbe terelődött, mert hiszen az elismerések mellett az árnyoldalakat is feltüntette. Én magam is egy ilyen árnyoldalra kívánok némi visszapillantást vetni és a kormánynak jóindulatát, jóakaratát erre a kérdésre kikérni. (Halljuk ! Halljuk !) Az egyházi szolgáltatások terén tapasztalunk olyan igazságtalan, helytelen megoszlásokat, melyek egyes vidékekre elviselhetetlen terheket rónak. A párbér kérdése, a kepe kérdése az, melynél — különösen az utóbbiban, a kepében — olyan igazságtalan teher nyilatkozik meg, mely a székelységet valóságos tönkremenéssel fenyegeti. (Igaz! ügy van !) Joggal tekinthetett a székelység ezen költségvetésre és remélhette, hogy e költségvetés keretében végre-valahára ezen egyházi szolgáltatások kérdésére is gond fordittatik, mert hiszen a volt vallás- és közoktatásügyi minister, gróf Zichy János az 1913. évi költségvetés tárgyalása alkalmával 1912 deczemberben kijelentette, hogy a párbér és a kepe kérdésében a tárgyalásokat a pénzügyministerrel fel fogja venni és reméli, hogy ezen kérdések rendezése czéljából közelebbről törvényjavaslatot terjeszthet be. Ezen költségvetés 48. ozim 20. rovata alatt csakugyan látunk felvéve 30.000 K-át a párbér dologi terheinek rendezésére. Ezt azonban nem tartom elégségesnek, mert hiszen köztudomású tény az, hogy a ruthének számára oly mérvű terhet jelent a párbér, amelyen 30.000 koronával könnyíteni nem lehet, ennyivel a rendezésnek még csak megkezdése sem fog sikerülni. A kepe kérdésére vonatkozólag semmit sem látunk a költségvetésben ; pedig ennek a tehernek nagysága már akkora, hogy az erdélyi református egyházkerület az 1848 : XX. t.-cz. alapján nyert alapitványszerü egyházi segélyeit is arra a czélra kénytelen fordítani, hogy a kepének már elviselhetetlen terhét enyhítse. Elismerem, hogy a kepének s a párbérnek bonyolult kérdését igazságosan rendezni igen nehéz, hogy nagy anyagi áldozatot is kivan, de épen ezért időt kell engednünk a kérdés megoldására a kormánynak, még abban az esetben is, ha — mint most — teljes jóakarattal kezeli az ügyet. A kepe kérdése a Székelyfőidre való tekintettel különösen aktuálissá vált véleményem szerint most, az uj választójogi törvény életbeléptetésével kapcsolatosan. Az uj választói jog az értelmi czenzuson alapulván, természetesen utat nyit a nemzetiségek politikai fejlődésének. Minthogy pedig a székelység a magyaroknak erőforrása, a székelység gyengülését nem szabad tűrnünk, hiszen ez az erdélyi magyarság elerőtlenedését jelentené. Épen ezért az én szemeim előtt ennek a kérdésnek rendezése elsőrendű nemzeti feladat. (Élénk helyeslés.) Hogy az elvont kérdésbe kissé betekinthes- j sünk, méltóztassék megengedni, hogy a kejaének > KÉPVH, NAPLÓ, 1910—1915. XXIV. KÖTET. történelmi fejlődésével foglalkozva, kimutassam annak a népre való hatását. (Halljuk !) A székelységnek egyik kiváló tulajdonsága az ő faji szívóssága. Ennek tulajdonitható, hogy ez a nemzetiségek közé ékelt kicsiny faj egy évezreden által annyi török és tatár pusztítás közepette is fenntartotta magát teljes magyarságában, (ügy van !) Ennek titkát abban látom, hogy a székelység ősi szokásaihoz és ősi intézményeihez tántoríthatatlanul ragaszkodik. De ennek tulaj donit ható viszont az, hogy a kepe, ez az ősi intézmény, úgyszólván középkori elavult alakjában napjainkig fenn tudta magát tartani. A székelyföld a székely nemzeté volt, anynyira, hogyha az egyik község elpusztult, annak vagyona a székely székközönségére szállott vissza. A székelység a maga megmivelhető belső határait nyilakkal osztotta fel, a legelőrészt és az erdőterületeket közös használatra osztatlanul tartotta fenn s ennek tulaj donitható, hogy még az utóbbi évtizedekben is az arányosítás kérdésének rendezése alkalmával a belső határt háromszorosan meghaladó külső határokat találtunk. Aszerint, amint a török-tatár pusztítások egyes területeket elnéptelenítettek, aszerint, amint benépesedés vagy telepítés történt, a nyilak ujabb és ujabb megosztása vált szükségessé, a művelhető föld egymás közt ujabban s ujabban felosztatott, daczára arTnak, hogy évtizedeken, sőt évszázadokon át egy-egy egyén ugyanazt a nyilat mivelte. Visszabocsátották és újból felosztatott egymás közt és az egyenlőség érzetének tudatában mintegy természetesen kifejlődött az, hogy a parochiális keretek is mindenben összeesvén a község kereteivel, (azzal a kis eltéréssel, hogy esetleg több község egy paróchiát képezett) az összes parochiális szükségletek fedezetét egyenlő mértékben viselte a székely közönség, annyira, hogy azt a székelyföldet mivelő székely gazda természetben egyenlő mértékben járul a községek parochiális szükségletének fedezéséhez. Amint a népesség szaporodott és a magántulajdon idők folytán tért hódított, a nyilak ujabb és ujabb beosztása következtében mind kisebb nyilak jutottak az egyeseknek és a megélhetés szüksége kényszeritette a szervezetet arra, hogy létminimumról gondoskodjék. Ezt a létminimumot akkor ugy állapították meg, hogy az akkor természetben : búzában, zabban beszolgáltatott termények minimumaként megállapították, hogy akinek 12 kalangyánál kevesebb termése volt, az nem volt köteles kepét szolgáltatni. A szükségletek fejlődése behozta később a félkepe kötelezettségét ; s miután később a félkepe-kötelezettség mellett sem lehetett a parochiális szükségleteket teljesen fedezni, következett be a félkepénél kevesebb, a hat kalangyánál kevesebb termésüeknek u. n. pénzbeli váltsága, mely az oszpora nevet viselte. Mikor a reformáczió bekövetkezett : természetes, hogy ezen kejDeteher viselése egy bizonyos ! nehézséget idézett elő, mert a különböző felekezetű ' eklézsiák, reformátusok és katholikusok között, 38