Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-534

53í. országos ülés fölírná} us 2-án, szombaton. 285 feltárását s azoknak a bizonyos fájó sebeknek a jövőben való pertraktálását mellőzni méltóztassék. Mikor már az elemiben halljuk: apáitok eladták egy fehér lóért az országot, és halljuk ezeket gyermekkorunktól fogva egészen érett férfi korunkig, ez a gyermek kicsi "lelkében is mindig újra és újra nyilaló sebet üt és aztán nem csoda, ha nem tudja ugy szeretni ezt az országot, nem csoda, ha nincs reménye, hogy barátságosan élhet a magyarokkal, hogy szeretni tudja a magyart, mert már kicsi kora óta halljuk lenézően, becsmérlőén: te ilyen tót, te olyan tót. Kendeletben kell kiadni a tanítóknak és tanároknak, hogy a mint nem szabad megsérteni senkinek vallási meggyőződését és a tanitó és tanár nem mondhatja, te zsidó, te lutyi, te kálomista, igy nem szabad a nemzetiséget sem sértem, nem szabad azt mondani: te tót, te rácz, te oláh és ezzel nem szabad a lelkületet sérteni. Hasonlóképen vagyunk a történelemtanitással is. Elnök: Bocsánatot kérek, félbe kell szakitanom a képviselő urat; figyelmeztetni kívánom, hogy a tanácskozásra szánt idő letelt. (Ugy van!) Juriga Nándor: Mondóin, a történelmi tanításnál, ugy mint a románoknál, nem szükséges a tótoknál sem forszírozni ennek tanítását, hogyan vertek meg minket a magyarok, hogy Nyitrán hogyan akasztották fel ősünket, vezérünket, Szvatoplukot hogyan verték meg. A tanitó, a tanár azt hiszi, hogy hazafias szellemben tanít és én is hazafias magyar tanártól tanultam meg azt, hogy minket a magyarok levertek. Erezze azután az a gyönge sziv, érezze a nemzetiségi fiúnak lelkülete a megaláztatást: Le vagy verve, te rab! T. ház! Nem ez a mai Magyarország alapba hogy ki a letaposott és ki a letaposó, hanem a szabadság, egyenlőség, testvériség, egyáltalában a közös gazdasági érdek, a közös magyar haza eszméje. Az ország alapja nem lehet az, hogy ki verte meg a másikat. Mert t. ház, ha a történelem azt tanítja, hogy rab az ember, akkor csörteti a rab a lánczokat! ha azt mondják: »Le vagy verve, szolga vagy, eladtad az országodat, mi hódítottunk meg!« ha nekem ilyeneket mondanak, akkor azt kell éreznem, hogy jól van, legyőztél, rabod vagyok, letaposottad vagyok és ugy gondolkozom, mint a rab, mint a letaposott, ugy gondolkozom, mint egy béklyóba vert szolga Ez nem lehet helyes alapja az ország fejlődésének. A történelemben nem ezeket a differáló dolgokat, hanem az összehúzó momentumokat kell előtérbe állítani. Ha ezeket az igen t. minister ur és a mostani kormány keresztülviszi, meg vagyok győződve, hogy uj ezredév alapjait rakja le, és akkor igazán Magyarország nem volt, hanem lesz. Akkor lesz nagy, mert kifejlődik a kultúrák versengése, egy nagy kaleidoszkóp leszünk, az Istennek egy gyönyörű kertje, hol nincs egy faj, hanem sok különböző, ahol a magyar a tölgy, a német a hárs, a szerb nem tudom micsoda, de Istennek ezen gyönyörű kertjében, mint a természetben, minden fa szépen együtt virul. És ezen harmónia révén kifejlődik az egyetértés. S hogy ez csakugyan meglegyen, méltóztassék a kültuszminister ur tovább haladni. Hálásak leszünk mindnyájan és én magam is. Nem felkinálkozás ez, nincs szükségem mandátumra, mert csak kárcm van belőle, és fáradságom. Nem kell egyéniségemnek, sem nevemnek semmi, de büszkeségem és örömöm lesz mindig, hogy mégis ebben az 1914-ik évben virradt Magyarországnak uj hajnala. Ez a leggyönyörűbb alkalom és leggyönyörűbb módja volna annak, hogy mintegy nászajándékképen a mi népünknek, a mi nemzetiségünknek visszaadnák azt, amit tőlünk jogtalanul elvettek, elraboltak a soviniszta idők. Mert volt nekünk is szebb időnk, mint ma. Yoltak nekünk középiskoláink, voltak kulturintézeteink, volt Maticzánk, mint van Astrája a románoknak, Maticzája a szerbeknek; de a mi Maticzánkat, a mi édesanyánkat, a mi kultúrintézményünket a sovinizmus örve alatt elrabolták és elvitték. Elvitték ugy, hogy azt sem tudjuk, hol van az a sok drága kincs, amit a nép verejtékével összerakott, az a 100—200.000 korona. Összehordtak a tudósok könyveiket, a nép fejéről adta a varrottast, és megcsinálták a Maticzát, ezt a kultúrintézményt. De jött a soviniszta korszak 50 év előtt és elvitte. Most por lepi mindezt, s azt sem tudjuk, hol van. Nyitrán a Zobor tövében egy része, a Zobor hegyén pedig mutatja a szobor, hogy itt akasztották fel tótok az apátokat. És Maticza könyvei és irományai nagy lakattal vannak bezárva, hogy ne is láthassuk ezen kincseket, ne élvezhessük kultúránk jótéteményeit. Ezen lakatok, ezen ajtók megett ami Maticzánk van, ami anyánk, ami kultúránk! Mindazt, amit embereink már kértek és az előző kormány reményt is adott, hogy visszakapjuk, visszakapjuk azt a pénzt, azt a kultúrintézményt adják vissza! Adják vissza a mi fóliásainkat, a mi varrottasainkat, nagy különböző kulturális, folklorisztikus és etnográfiai kincseinket, melyeket összehoztunk. Adják át azokat a mi muzeumunknak és ez lesz az a nászajándék, az az eljegyzési ajándék, az a külső jel, az a gyürü, amelyből még hiszem és remélem, hogy a magyar és tót nép régi jó atyafiságban való összeforradása fog keletkezni. Ebben a reményben, alapítva ezt a reme-