Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-534

282 534. országos ülés 19U május "Z-án, szombaton. ziumban azt mondtam, liogy tót anyanyelvű vagyok. Azt mondta: »hogy mer maga olyan szemtelen lenni, hogy tót anyanyelvet diktál be, maga semmirekelö tót.« 0 tehát még erről a csekélységről, erről a minimális jogomról is leterrorizált, hogy bediktálhassam a VII. gimnáziumban, hogy az anyanyelvem tót. De minthogy a természetem az, hogy nem egyliamar szoktam megijedni, jusztament háromszor is bediktáltam, hogy tót anyanyelvű vagyok; elvégre is felébred az emberben a reakczió az ilyen terrorizmussal szemben. De nem minden diák mer igy fellépni, mert fél a szeKúndától, vagy a »kevésbbé szabályszerűtől«, vagy az iskolatársai gúnyolódásától, terrorizmusától, nem fog jelentkezni, szegény meglapul, hogy meg ne tudják, hogy ő tót . . . Gr. Pongrácz János: Dehogy lapulnak! Esztergomban nem lapultak! A tisztelendő úr sem lapult! Juriga Nándor: ... és nem fog tanulni, ami azután kárára válik, tehát a rendelet czélja illuzórius lesz. Az én szerény meggyőződésem szerint nagyon szükséges, nagyon jó volna, ha a magyar anyanyelvű gyermekek is tanulnának valami más nyelvet. Hány magyar szülő adná készségcsen gyermekét arra a vidékre, ahol megtanulhatná a román, a német, a tót nyelvet, ugy amint most is a képezdékben jelentkeznek egyes magyar vidékekről. így pl. Modorba tiszta magyar fiuk jönnek, hogy megtanuljanak tótul, mert ez ott kötelező. A magyarnak is javára válnék más nyelvnek a tanulása, hogy az a magyar fiu az ő magyaros önérzetében és azzal a bizonyos magyaros gőggel és lenézéssel a többi oláh, ráez, tót iránt, ha majd meglátja, hogy milyen jó az, hogy tud nyelveket, hálásan emlékezzék vissza a tanárra és arra a ministerre, aki a fiút az ö tudatlansága, gőgje, megvetése daczára rákényszeritette, hogy valamely nyelvet megtanuljon. Ép azért, hogy ez a rendelet a jövőben illuzórius ne legyen, kérem a t. minister urat, ne tegye azt fakultatívvá, hanem obligáttá, mert csak ez a komoly munka. A tanítás fakultatív elrendelése csak csillám, csak taktika lehet, de nem komoly elhatározás, nem komoly megbecsülés bármely nyelvvel szemben. Még egy térre bátorkodom felhívni a t. ház figyelmét az anyanyelv szempontjából, és itt már nem általában beszélek, hanam speczifikusan tót szempontból, nem a magam szempontjából, r hanem a tót, a szlovák nyelv szempotjából. Érdekes, és többször is emiitettem, hogy már egyszer bevegyék Magyarországon az urak, hogy Magyarországon a nemzetiségiek közt is vannak rangfokozatok. (Halljuk/ Halljuk!) Természetes dolog, a legnagyobb ur a magyar után a szász. Annak minden meg van engedve. Vannak középiskolái, gimnáziuma, kereskedelmije, képzője. Utána jönnek a románok, (Mozgás a középen.) ezeknek is vannak gimnáziumaik, vannak püspökeik, egyházi nyelvük, tanitóképezdéik. Azután jönnek a szerbek, ezeknek is van gimnáziumuk Újvidéken, tanító képezdéjük. Azután jönnek a németek. A németeknek nincs annyi, mint a szászoknak, románoknak, szerbeknek, mert csak a középiskolákban obligát a német nyelv tanítása és az elemiben is tanítják a német nyelvet. Azután jönnek ötödik helyen a legkisebbek, a tótok. Sem középiskolájuk, nemcsak nem kötelező, de még csak fakultatív sem az 'anyanyelvoktatás, de még az elemi iskolában sem tanítják — már az állami iskolában és esetleg a felekezeti iskolában — nemcsak az anyanyelvét mint tantárgyat, hanem még a hitoktatást sem végzik az anyanyelvén. Azért olyan fontos és szükséges ez a Jankovjch-féle rendelet. Én talán rá tudnék állani a többségi elv alapján arra, hogy a magyar az ur ebben az országban. Igaz, többségben vannak, parancsolnak, meghódították ezt az országot, Szvatonluktól elvették, (Derültség.) természetesnek tudnám tehát találni, hogy a magyarok mégis csak hegemóniát gyakorolnak, többségben is vannak és ők az uralkodó nemzet. De nem vagyok-e én mint tót olyan nemzetiség, mint a szász, román, szerb vagy német? Tehát legalább mi legyünk egymás között egyenlők. Ha már van egy uralkodó nyelv, akkor ezek között a kicsinyek között, a kalap alatt, a fazék alatt ne csináljunk különbséget. Hát miért van a románnak, a németnek, a szerbnek mindene? Hát hogy jutunk mi ahhoz, hogy nekünk semmink se legyen. Evidens dolog, hogy ez jogtalanság. Én vagyok olyan szerény, hogy mi nagyon is beérnök azzal, ami van a románoknak, azzal a négy-öt gimnáziummal, két tanítóképzővel, püspökökkel, kanonokokkal, theológiákkal. Nem azt akarom mondani, — hogy azután a románok no kiabáljanak reám kigyót-békát — hogy most már nekik nem kell semmit sem adni. Csak azt akarom kijelenteni, hogy milyen jogtalanság, milyen elnyomatás, milyen lebecsülése van ebben a mi nemzetiségünknek. Az egyetemen — ugy tudom — (Siegescu Józsefhez:) te vagy a román nyelv tanára. Ha én most azt mondom, hogy a mi anyanyelvünk, a tót nyelv számára, a szlováknyelvszámáraállitsanak fel a pozsonyi egyetemen tanszéket, talán még esetleg kinevetnek. Vagy te (Siegescu Józsefhez) nem nevetsz ki? Szláv nyelv nem létezik, szláv nyelv nincs, hanem van vagy lengyel, vagy cseh, vagy orosz, vagy tót, vagy horvát nyelv. Hát vájjon jogtalan-e ez a kívánság és vájjon ezt a kívánságot megtagadhatná-e bármelyik ministerium, amely nem mondom, hogy kulturálisan gondolkozik, — hiszen legalább a kultuszministernek kulturálisan kell gondolkoznia — hanem amelyik azt akarja, hogy minden nemzetiség egymás között legyen egyenlő, ha nem is a magyarokkal egyenlő, mondjuk, hogy a magyar hegemón, uralkodó