Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-534

270 534. országos ülés 10ÍÍ május 2-án, szombaton* számú földi kirándulásának, azt sohasem tudtam megérteni és ma sem tudom megérteni. (Derültség és helyeslés.) Méltóztatott látni, hogy a klassziczitás tultengéseit, túlzásait iparkodtam eléggé szemléltető példákkal a tisztelt ház elé hozni. Méltóztassék azonban megengedni, hogy most a másik túlzás veszedelmére is rámutassak, amelytől épen ugy féltem az eljövendő nagy reformot. Amikor nagyon sokan érzik egy állapot helytelenségét, bizonyos képtelenségeit, akkor feltámad a reakczió és a másik túlzásba megy át, s ez az az irány, amely azt mondja: mindez felesleges, mindez szükségtelen, csak természettudományi gondolkozásra, csak természettudományi felfogásra, csak természettudományi világnézetre kell a gyermeket oktatni. Amennyire a klassziczitás fogalma ma már egy idejét múlt, egy a mai fejlődésben nem gyökerező, a mai fejlődés által nem indokolt régi szellemnek felesleges tultengésével mutatja: annyira veszedelmes az az úgynevezett természettudományi szellem, amely viszont minden olyan területet, amely az emberiség négy-öt ezer esztendős, általunk áttekinthető fejlődósében reánk mint értékes, mint mai kultúránk része, mint annak integráns tényezője megmaradt, ki akarna küszöbölni és helyébe akarna tenni egy épp olyan spekulácziót és ép olyan formalizmust, ép annyira ködös s általános és végeredményben dogmatizmusba fúló valamit, amit ezen táborban természettudományi gondolkozásnak neveznek. En egyáltalában a legnagyobb szerencsétlenségnek tartanám azt, ha a középiskola világnézeteket adna, vagy világnézetek számára nevelne, (Igaz! Ugy van!) mert nézetem szerint a középiskolának nem lehet más feladata, mint megadni mindazt a tényezőt, amely a fejlődő ifjúságot gondolkozásra, kritikára, kiválasztásra birja, világfelfogását alkossa meg azután ő maga. Ezért egész nyugodtan és tisztában azzal, hogy jobbról ós balról egyaránt kellemetlenül hat, amit mondok, kijelentem, hogy egyformán veszedelmesnek látom, ha a középiskolában a kongregáczió szellemét vagy a radikalizmus szellemét akarják bevinni. (Helyeslés.) Epoly veszedelmesnek látom, ha az egyik dogmatizmust, mint ha a másik' dogmatizmust adják elő; époly veszedelmesnek látom, a fekete, mint amilyen veszedelmesnek látom a vörös reakczió a középiskolába való becsempészésének kisérletét. (Ugy van!) Mert minden dogmatizmus a kritikának, a kutatásnak és szabadságnak, az igazi szabadon gondolkozásnak ellensége; (Ugy van!) és ezért ő excellencziáját nagyon kérem, hogy a mikor a középiskolai reform nagy alapelveit megalkotja, akkor éber gonddal ügyeljen arra, hogy semmiféle dogmatizmus, semmiféle, a későbbi kritikát befolyásoló egyoldalúság a középiskolai tantervbe ne kerüljön bele. I A gyermek kapjon anyagot, lehetőleg élőanyagot, lebetőleg az eleven élettel összefüggő anyagot, később módjában lesz magának megalkotni a maga világfelfogását. Ezért azon tárgyak közt, amelyeknek tanítását az uj tantervben elsőrendű fontosságúnak tartom, ott van a történelem. Méltóztassék elhinni, hogy a történelem ma többé- már nem a királyoknak, csatáknak történelme, az eseményeknek lánczolata, a történelem ma már anélkül, hogy túlzott felfogások érvényesülnének, jobbra vagy balra, az egész nagy fejlődésnek komplexusát adja elő és ha a történelmet ugy tanitják, hogy a fiu évrőlévre látja fejlődni a történelem nagy mozgató eszméit, látja a nagy igazságot, hogy minden kor produkálja azon intézményeket, amelyekre szüksége van és ez intézmények megszűnnek akkor, amikor a fejlődés egy lépéssel tovább megy, akkor a kritika érzete anélkül, hogy aláhúznák, anélkül, hogy paragrafusokba foglaltatnának, érvényesül benne, fel fog támadni benne. Akkor lehetetlen lesz, hogy őt egyik vagy másik irányban szélsőségekbe sodorják, mert a történelmi fejlődésen keresztül maga előtt fogja látni, hogy a szélsőségek sohasem érvényesülnek, hogy a szélsőségek minden küzdelme egy kompromisszumban végződött és minden kompromisszum egy lépéssel előbbre vitte a fejlődést. De épen ezért nem az ókornak, nem a középkornak tanitását tartom elsőrendűen fontosnak, hanem az uj kornak, és főleg annak a kornak tanitását, amelyet ma teljesen elhanyagolnak, a legújabb kornak. (Igaz! Ugy van!) Sohasem tudtam belátni, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy érettségit tett fiatal ember pontosan tudja, ha tanul, hogy a vörös rózsa és a fehér rózsa harczában a Lancaster és a York ház tagjai miként gyilkolták egymást, hogy alaposan legyen informálva arról, hogy III. Richárd hogyan és miként esett el, hogy egészen pontosan tudja a Hohenstauffok egymásután következő uralkodóit, ellenben arról ne tudjon, hogy az olasz egységet ki csinálta meg a XIX. században, hogy Cavour és Garibaldi mit végeztek, hogy a német-franczia háború az egész modern fejlődésre milyen átalakító hatással volt, hogy a keleti kérdés hogyan fejlődik egy század óta, és hogy a szocziálizmus minden államban és társadalomban megnyilatkozó nagy történelmi mozgalmaiban Marx vagy Lassalle, Saint-Simon és Pourier mily szerepet játszottak, mondom, hogy ezekből egy betűt ne tudjon, ezek ismeretlen nevek legyenek előtte, tudjon Aristomenesről és Aristodemusról, de Bismarckról és Thiersről csak akkor hall, ha • velük magánszorgalomból foglalkozik. Ez lehetetlen dolog. De a Hohenstauffokat emiitettem. Méltóztassék megengedni, hogy itt ami középiskolai oktatásunknak egy másik nagy bajára mutassak rá és ez az, hogy főleg a történelem tanitása és előadása nálunk rojipant erősen német