Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-529

18 52'J. országos ülés 19Í4 április 23-án, csütörtökön. sége minden kormánynak, hogy lehetőség szerint arra törekedjék és olyan irányban működjék, hogy a hadsereget íejleszsze és erősítse, mert a legszebb intézmények és a legjobb törvények sem érnek semmit, ha nincs olyan hadseregünk, amelyben válság idején és komoly pillanatokban nyugodt szívvel és lélekkel megbízhatunk, hogy megvédheti ezt a monarchiát. Ha tekintetbe veszszük, hogy milyen hadseregünk állapota, — nem akarok ez alkalommal részletekbe menni és a konkrétumok egész bokrétáját tárni itt önök elé — akkor kénytelenek vagyunk konstatálni, hogy a legénység nincs megelégedve sorsával azért, mert anyanyelve nem részesül kellő tiszteletben, különösen amióta a magyarositási törekvéseket a koalicziós kormány alatt a hadseregbe bele vitték. Konstatálnom kell továbbá, hogy a tisztikarban nagy az elégületlenség különösen azért, mert a katonatisztnek a sorsa a legnehezebb a világon, pedig neki késznek kell lenni minden pillanatban arra,^ hogy életét latba vesse és mégis a leggyatrább, a leggyengébb fizetésben részesül. Ami azonban a legrosszabb és a legsilányabb, az abban áll, hogy a katonatiszti özvegyeknek olyan szégyenletes nyugdijaik vannak, hogy a katonatisztek özvegyei és árvái úgyszólván a legnagyobb szegénységnek, nélkülözéseknek vannak kitéve. Emlékszem még diákkoromból, Bécsben beszélték és ez közszájon forgott, hogy egy generálisnak özvegye elment Ö felségéhez és azt mondta : ha nem intézkedik felséged, hogy leányaimról gondoskodás történjék, akkor kénytelen vagyok őket a Strichre küldeni. Ez — azt hiszem — eléggé karakterizálja a silány állapotokat a tiszti özvegyek és árvák nyugdiját illetőleg. Épen azért gondoskodni kellene, hogyha valaki katonatiszt is, ne legyen annak kitéve, hogy abnormális életmódot folytasson, ne házasodhasson meg csak akkor, ha egy kaucziós leányra tesz szert, vagy ha egy svindli-kaucziót tud kiforszirozni. Tessék akármelyiknek önök közül egy tiszt lelkiállapotába képzelni magát és akkor bizony mondom, hogy önök is ugyanarra a nézetre, ugyanarra a meggyőződésre fognak jutni, amit én vallok, t. i. hogy lehetővé kell tenni a tiszteknek a házasodást az által, hogy nem követelnek kaucziót attól, akit a katonatiszt feleségül akar venni. Viszont a katonatisztek családjait olyan tisztességes nyugdíjban kell részesíteni, hogy a tiszti özvegyek és árvák biztosítva lássák helyzetüket, ha az a katonatiszt életét veszti a csatamezőn, vagy elhal béke idején, szolgálati teendői közben. Azok, akik önök közül a delegáczióban részt vettek, nagyon jól tudják, hogy vártüzérségünk sürgős reformálást igényel s tudják azt is, hogy ami az eroplánokat és hydroplánokat illeti, legtöbb modern állam már messze túlszárnyalt e tekintetben minket, ugy, hogy abban az esetben, ha maholnap komoly összeütközésre kerülne a sor, bizonyára nem lennénk az elsők között. A legtragikusabb azonban az a tény, hogy háború esetére nincs kellőleg gondoskodva arról, hogy kellő ápolószemélyzet és elegendő orvos álljon rendelkezésre azoknak a szerencsétleneknek, akik a monarchia védelmében estek el a harczmezőn abban a tudatban, hogy dicső feladatot teljesítenek, de valószínűleg nem abban a tudatban, — mert akkor nem lett volna olyan nagy a bátorságuk — hogy ha pedig el fognak esni, akkor megtörténhetik velük, hogy ott felejtik őket,vagy pedig hogyha elviszik is a harcztérről, nem részesitik a megfelelő ápolásban, mert a monarchia nem rendelkezik az e tekintetben szükséges személyzettel. Nagyon jól tudom, sokszor olvasom az ellenzéki lapokban is ezt az ellenvetést, hogy már ugy is roppant nagy a közös kiadások budgetje. E tekintetben én is teljesen egyetértek azokkal a t. urakkal, akik ezt nap mint nap hangoztatják, mert ez a költségvetés tényleg nagyon nagy, habár más államokéhoz viszonyítva nagyon is csekély. Nagy, mert ha viszonyítjuk a magunk költségvetéséhez, látjuk, hogy hárem reszortban sokkal több millió van felvéve, mint amennyit a közös hadsereg fenfcartására szánt összegek felölelnek. A pénzügyministerium budgetjének végösszege kétszerakkora, a kereskedelemügyi ministerium budgetje a négyszeresénél is több és a vallás- és közoktatásügyi ministerium költségvetése is meghaladja azt az összeget, amit mi közösügyes kiadások fedezésére fordítunk. Ha ennek a három reszortnak költségeit vesszük, egy milliárdon feliili eredményt kajKúnk és ezzel szemben az összes közösügyi kiadások — azok is, amelyek nemcsak a hadseregre, hanem a többi külügyekre is vonatkoznak — csak 125,127.974 koronát tesznek ki. Nyilvánvaló tehát, hogy ez nem olyan nagy összeg, ha tekintetbe veszszük, hogy bu -getünk két milliárd és mintegy 300 millió koronát képvisel. Ez a költségvetés is horribilis megterhelése a népnek s ezért nagy hiba volna a hadügyi költségeket — a többi tételek változatlanul hagyása mellett — tovább emelni. A mi népünk ezeket az összegeket is alig-alig tudja előteremteni. De, igenis, többet lehetne még költeni a hadseregre, ha más budgetekből levonások történnének, főleg olyan poziczióknál, amelyeknél ma tényleg pazarlásszámba lehet venni némely a költségvetésben szereplő tételeket. Mindezek után ismét a román nép álláspontját kell hangsúlyoznom, amely annyira hazafias volt kötelességeinek teljesítésében, hogy még Amerikából is hazaküldte adófilléreit és még onnan is hazajött, hogy lerója katonai szolgálatát. Ezzel szemben azt látjuk, hogy ellenértékül olyan választói jogot kapott, hogy a jövőben egyetlen képviselőt sem lesz képes saját akarata szerint a képviselőházba küldeni és hogy az idei delegáczióban ismét megismétlődik az a régi rendszer, hogy abban egyetlen egy román képviselő sem fog részt vehetni. Joggal megköveteljük a kormánytól, hogy ha jók vagyunk adóalanyoknak ós ujonezoknak, ha a román nép jó államfentartó elemnek, amikor