Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-529

18 52'J. országos ülés 19Í4 április 23-án, csütörtökön. sége minden kormánynak, hogy lehetőség szerint arra törekedjék és olyan irányban működjék, hogy a hadsereget íejleszsze és erősítse, mert a legszebb intézmények és a legjobb törvények sem érnek semmit, ha nincs olyan hadseregünk, amelyben válság idején és komoly pillanatokban nyugodt szívvel és lélekkel megbízhatunk, hogy megvéd­heti ezt a monarchiát. Ha tekintetbe veszszük, hogy milyen hadsere­günk állapota, — nem akarok ez alkalommal részletekbe menni és a konkrétumok egész bok­rétáját tárni itt önök elé — akkor kénytelenek vagyunk konstatálni, hogy a legénység nincs meg­elégedve sorsával azért, mert anyanyelve nem részesül kellő tiszteletben, különösen amióta a magyarositási törekvéseket a koalicziós kormány alatt a hadseregbe bele vitték. Konstatálnom kell továbbá, hogy a tisztikarban nagy az elégületlen­ség különösen azért, mert a katonatisztnek a sorsa a legnehezebb a világon, pedig neki késznek kell lenni minden pillanatban arra,^ hogy életét latba vesse és mégis a leggyatrább, a leggyengébb fizetésben részesül. Ami azonban a legrosszabb és a legsilányabb, az abban áll, hogy a katonatiszti özvegyeknek olyan szégyenletes nyugdijaik van­nak, hogy a katonatisztek özvegyei és árvái úgy­szólván a legnagyobb szegénységnek, nélkülözé­seknek vannak kitéve. Emlékszem még diák­koromból, Bécsben beszélték és ez közszájon for­gott, hogy egy generálisnak özvegye elment Ö fel­ségéhez és azt mondta : ha nem intézkedik fel­séged, hogy leányaimról gondoskodás történjék, akkor kénytelen vagyok őket a Strichre küldeni. Ez — azt hiszem — eléggé karakterizálja a silány állapotokat a tiszti özvegyek és árvák nyugdiját illetőleg. Épen azért gondoskodni kellene, hogyha valaki katonatiszt is, ne legyen annak kitéve, hogy abnormális életmódot folytasson, ne háza­sodhasson meg csak akkor, ha egy kaucziós leányra tesz szert, vagy ha egy svindli-kaucziót tud ki­forszirozni. Tessék akármelyiknek önök közül egy tiszt lelkiállapotába képzelni magát és akkor bizony mondom, hogy önök is ugyanarra a nézetre, ugyanarra a meggyőződésre fognak jutni, amit én vallok, t. i. hogy lehetővé kell tenni a tiszteknek a házasodást az által, hogy nem követelnek kaucziót attól, akit a katonatiszt feleségül akar venni. Viszont a katonatisztek családjait olyan tisztes­séges nyugdíjban kell részesíteni, hogy a tiszti özvegyek és árvák biztosítva lássák helyzetüket, ha az a katonatiszt életét veszti a csatamezőn, vagy elhal béke idején, szolgálati teendői közben. Azok, akik önök közül a delegáczióban részt vettek, nagyon jól tudják, hogy vártüzérségünk sürgős reformálást igényel s tudják azt is, hogy ami az eroplánokat és hydroplánokat illeti, leg­több modern állam már messze túlszárnyalt e te­kintetben minket, ugy, hogy abban az esetben, ha maholnap komoly összeütközésre kerülne a sor, bizonyára nem lennénk az elsők között. A legtragikusabb azonban az a tény, hogy háború esetére nincs kellőleg gondoskodva arról, hogy kellő ápolószemélyzet és elegendő orvos álljon rendelkezésre azoknak a szerencsétleneknek, akik a monarchia védelmében estek el a harcz­mezőn abban a tudatban, hogy dicső feladatot teljesítenek, de valószínűleg nem abban a tudatban, — mert akkor nem lett volna olyan nagy a bátor­ságuk — hogy ha pedig el fognak esni, akkor meg­történhetik velük, hogy ott felejtik őket,vagy pedig hogyha elviszik is a harcztérről, nem részesitik a megfelelő ápolásban, mert a monarchia nem ren­delkezik az e tekintetben szükséges személyzettel. Nagyon jól tudom, sokszor olvasom az ellen­zéki lapokban is ezt az ellenvetést, hogy már ugy is roppant nagy a közös kiadások budgetje. E te­kintetben én is teljesen egyetértek azokkal a t. urakkal, akik ezt nap mint nap hangoztatják, mert ez a költségvetés tényleg nagyon nagy, habár más államokéhoz viszonyítva nagyon is csekély. Nagy, mert ha viszonyítjuk a magunk költségvetéséhez, látjuk, hogy hárem reszortban sokkal több millió van felvéve, mint amennyit a közös hadsereg fenfcartására szánt összegek felölelnek. A pénzügyministerium budgetjének végösszege kétszerakkora, a kereskedelemügyi ministerium budgetje a négyszeresénél is több és a vallás- és közoktatásügyi ministerium költségvetése is meg­haladja azt az összeget, amit mi közösügyes kiadá­sok fedezésére fordítunk. Ha ennek a három reszortnak költségeit vesszük, egy milliárdon feliili eredményt kajKúnk és ezzel szemben az összes közösügyi kiadások — azok is, amelyek nemcsak a hadseregre, hanem a többi külügyekre is vonatkoznak — csak 125,127.974 koronát tesz­nek ki. Nyilvánvaló tehát, hogy ez nem olyan nagy összeg, ha tekintetbe veszszük, hogy bu -­getünk két milliárd és mintegy 300 millió koronát képvisel. Ez a költségvetés is horribilis megter­helése a népnek s ezért nagy hiba volna a hadügyi költségeket — a többi tételek változatlanul hagyása mellett — tovább emelni. A mi népünk ezeket az összegeket is alig-alig tudja előteremteni. De, igenis, többet lehetne még költeni a hadseregre, ha más budgetekből levonások történnének, főleg olyan poziczióknál, amelyeknél ma tényleg pazar­lásszámba lehet venni némely a költségvetésben szereplő tételeket. Mindezek után ismét a román nép állás­pontját kell hangsúlyoznom, amely annyira ha­zafias volt kötelességeinek teljesítésében, hogy még Amerikából is hazaküldte adófilléreit és még onnan is hazajött, hogy lerója katonai szolgálatát. Ezzel szemben azt látjuk, hogy ellenértékül olyan választói jogot kapott, hogy a jövőben egyetlen képviselőt sem lesz képes saját akarata szerint a képviselőházba küldeni és hogy az idei delegáczióban ismét megismét­lődik az a régi rendszer, hogy abban egyetlen egy román képviselő sem fog részt vehetni. Joggal megköveteljük a kormánytól, hogy ha jók vagyunk adóalanyoknak ós ujonezoknak, ha a román nép jó államfentartó elemnek, amikor

Next

/
Oldalképek
Tartalom