Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-529

Í6 529. országos ülés I91h április 23-án, csütörtökön. eszközökkel küzdött ellenünk a választások alkalmával a kormány, és nem mi okoztuk azt, hogy a most érvényben levő választási törvény még sokkal rosszabb, mint a régi volt, ugy hogy ez minket rákényszerít arra, hogy parlamenten kivül fejtsük ki a legnagyobb energiát és tevékenységet pártunk szempontjainak képviselete érdekében. De ezen szempontok tekintetbevétele daczára arra a meggyőződésre jutottunk, hogy kötelességünk kifejteni pártunk álláspontját azért, mivel nekünk lehetetlen a delegáczióban szót emelni, mert hiába lett annyiszor kifejtve, a miniszterelnök úrtól kezdve egészen az ellenzéki képviselők beszédéig, hogy itt egyenjogúság uralkodik, hogy a mi pártunk el van ismerve, ime most sem lesz pártunk képviselve a delegáczióban és megtörténik az, hogy habár a mi népünk is elég katonát szolgáltat és eleget adózik az állam és a hadsereg fentartása érdekében, ennek daczára egyetlen képviselője sem foglalhat helyet a delegáczióban. Ezen szempontnak szem előtt tartása késztetett minket arra, hogy itt felszólaljunk s ezért lettem megbízva azzal, hogy álláspontunkat itt kifejtsem. T. ház! Lehetetlen, hogy jó külpolitikát folytassunk jó belpolitika nélkül. Jó belpolitikát pedig mindeddig nem folytatott a magyar kormány az alkotmányos éra helyreállitása óta a mai napig, mert a nemzetiségek hosszú időn át egyetlen képviselővel sem voltak itt képviselve. De nobis sine nobis hoztak törvényeket, de nobis sine nobis lettek megszavazva azok az adók, melyeket a mi népünk is fizetett és lettek felajánlva azok az ujonczok, akik bármely pillanatban készek, hogy akkor, midőn királyuk szava hivja őket, kötelességszerüleg vérüket is ontsák az ország érdekében. Ennek daczára hivebb állampolgárai nem voltak ennek az országnak, mint a nem magyar nemzetiségű állampolgárok és különösen a román állampolgárok. Hogy mégis létezik megkülönböztetés és szortírozás, hogy ugy mondjam első-, másod-, sőt harmadrendű állampolgárok szerint, azt a mindennapi tapasztalat bizonyitja, mert tényleg a mi népünk harmadrendű állampolgárok gyanánt van az államhatalom által kezelve. Elég, hogy egy pillantást vessünk a statisztikai adatokra, mert hiszen azok az ország politikai és szocziális állapotának hü tükrei, hogy meggyőződjünk, hogy ez igy van. Nem akarom untatni a t. házat, s csak a kivándorlási és közegészségügyi statisztika néhány adatára fogom felhivni becses figyelmüket. 1912-ben a legtöbb útlevél a Királyhágón túl állíttatott ki, mert 49.461 útlevelet állítottak ki, már pedig közismert dolog, hogy a Királyhágón túl többnyire román népesség van. A legkevesebbet állítottak ki a Duna balpartján és szintén köztudomású dolog, hogy ott a magyar megyék vannak és magyar lakosság. 212.276 útlevél közül férfiakra esett 126.193 és nőkre 86.083. Ez nagyon megdöbbentő szám, ha tekintetbe veszszük azt, hogy még alig 8—10 évvel ezelőtt ez a szám nem a férfiakra, hanem az egész kivándorló emberanyagra esett. Mikor már a nők is kivándorolnak, az már igazán az ország közeli pusztulását jelenti. Még sokkal megdöbbentőbbek az adatok és különösen megdöbbentők román és nem magyar szempontból, ha a közegészségügyi adatokat veszszük tekintetbe. 1912-ben a haláleseteknek csak 56'5%-ánál volt orvos a halottkém, míg 52'7%-nak egyáltalában nem volt része orvosi kezelésben. Ez nagyon természetes is, mert- a megyékben, •—< eltekintve a városoktól — százezer lakosra átlag 18 orvos esik, amely szám mellett nagyon természetesen nem felelhetnek meg annak a magasztos szocziális és állammentő feladatnak, amelyet meg kellene oldaniok. Árva megyében az elhaltak közül orvosi segítségben 14" 7%, Hunyadmegyében 174%, Máramarosban 17'6% és az én szűkebb hazámban, Szolnok-Dobokában, Bánffy híres mustra-megyéjében csak 11'7%-ot tett ki azoknak a száma, akik orvosi segítségben részesültek, mielőtt elhaltak. Ezek az adatok eléggé sajnálatosak és ha most még tekintetbe veszszük, hogy a Duna-Tisza közén, tehát a magyar vidéken az elhaltak közül 83'3%nak volt része orvosi segítségben, akkor lehetetlen azt állítani, hogy nincs különbség román ember és magyar ember között ebben az országban, mert arról igenis történt gondoskodás, hogy a magyaroknak lehessen orvosi segítségben részük, míg a románoknak nincs ebben részük. (Zaj és ellenmondás.) Azt hallom mondani, hogy a román nem fogadja el az orvost. Nagyon természetes, hogy nem fogadja el az olyan orvost, aki nem érti meg az ő nyelvét, aki nem tudja felvenni a diagnózist, aki sem kérdést nem tud hozzá intézni, sem arra nem képes, hogy vigasztalja őt. Ha olyan orvosokat választatnak meg a jelölés jogánál fogva a szolgabirák, akik a nép nyelvét nem értik, akkor nagyon természetes, hogy azokat nem veszik a románok igénybe. Szeretném látni, vájjon önök elfogadnának-e olyan orvost, aki nem tudna önökkel értekezni. Vegyük a dolgot, ahogy van ; csak az állatorvos nem érintkezik a pácziensével, mert az nem kérdezheti ki az áüatot. Hogyan követelhetik tehát önök a román paraszttól, hogy ilyen orvost hivjon. Hogy a mi népünk ilyen és nem retográd irányú és hogy hamar fordul bizalommal az orvoshoz, aki érti az ő szavát, azt legjobban bizonyítják azok a megyék, ahol a szász és román orvosok nagyon jól tudnak románul érintkezni a néppel a kórházakban és ahol a román pácziensek is igen szívesen operáltatják meg magukat. A statisztikai évkönyv 233. lapján van feljegyezve az a megdöbbentő adat, hogy legnagyobb a gyermekhalandóság a románoknál és a szerbeknél. Nem akarok részletesebben foglalkozni ez alkalommal e kérdéssel, de ha ezeket az adatokat a kivándorlást és a közegészségügyet illetőleg tekintetbe vessszük, tisztán kitűnik, hogy a mi népünk sorsa nagyon mostoha ebben az országban és habár