Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-529

Í6 529. országos ülés I91h április 23-án, csütörtökön. eszközökkel küzdött ellenünk a választások al­kalmával a kormány, és nem mi okoztuk azt, hogy a most érvényben levő választási törvény még sokkal rosszabb, mint a régi volt, ugy hogy ez minket rákényszerít arra, hogy parlamenten kivül fejtsük ki a legnagyobb energiát és tevékeny­séget pártunk szempontjainak képviselete érdeké­ben. De ezen szempontok tekintetbevétele daczára arra a meggyőződésre jutottunk, hogy kötelessé­günk kifejteni pártunk álláspontját azért, mivel nekünk lehetetlen a delegáczióban szót emelni, mert hiába lett annyiszor kifejtve, a miniszter­elnök úrtól kezdve egészen az ellenzéki képviselők beszédéig, hogy itt egyenjogúság uralkodik, hogy a mi pártunk el van ismerve, ime most sem lesz pártunk képviselve a delegáczióban és megtör­ténik az, hogy habár a mi népünk is elég katonát szolgáltat és eleget adózik az állam és a hadsereg fentartása érdekében, ennek daczára egyetlen képviselője sem foglalhat helyet a delegáczióban. Ezen szempontnak szem előtt tartása kész­tetett minket arra, hogy itt felszólaljunk s ezért lettem megbízva azzal, hogy álláspontunkat itt kifejtsem. T. ház! Lehetetlen, hogy jó külpolitikát folytassunk jó belpolitika nélkül. Jó belpolitikát pedig mindeddig nem folytatott a magyar kor­mány az alkotmányos éra helyreállitása óta a mai napig, mert a nemzetiségek hosszú időn át egyetlen képviselővel sem voltak itt képviselve. De nobis sine nobis hoztak törvényeket, de nobis sine nobis lettek megszavazva azok az adók, melyeket a mi népünk is fizetett és lettek fel­ajánlva azok az ujonczok, akik bármely pillanat­ban készek, hogy akkor, midőn királyuk szava hivja őket, kötelességszerüleg vérüket is ontsák az ország érdekében. Ennek daczára hivebb állampolgárai nem voltak ennek az országnak, mint a nem magyar nemzetiségű állampolgárok és különösen a román állampolgárok. Hogy mégis létezik megkülönböztetés és szor­tírozás, hogy ugy mondjam első-, másod-, sőt harmadrendű állampolgárok szerint, azt a minden­napi tapasztalat bizonyitja, mert tényleg a mi népünk harmadrendű állampolgárok gyanánt van az államhatalom által kezelve. Elég, hogy egy pillantást vessünk a statisztikai adatokra, mert hiszen azok az ország politikai és szocziális álla­potának hü tükrei, hogy meggyőződjünk, hogy ez igy van. Nem akarom untatni a t. házat, s csak a kivándorlási és közegészségügyi statisztika néhány adatára fogom felhivni becses figyelmüket. 1912-ben a legtöbb útlevél a Királyhágón túl állíttatott ki, mert 49.461 útlevelet állítottak ki, már pedig közismert dolog, hogy a Királyhágón túl többnyire román népesség van. A legkeveseb­bet állítottak ki a Duna balpartján és szintén köztudomású dolog, hogy ott a magyar megyék vannak és magyar lakosság. 212.276 útlevél közül férfiakra esett 126.193 és nőkre 86.083. Ez nagyon megdöbbentő szám, ha tekintetbe veszszük azt, hogy még alig 8—10 évvel ezelőtt ez a szám nem a férfiakra, hanem az egész kivándorló ember­anyagra esett. Mikor már a nők is kivándorolnak, az már igazán az ország közeli pusztulását jelenti. Még sokkal megdöbbentőbbek az adatok és különösen megdöbbentők román és nem magyar szempontból, ha a közegészségügyi adatokat vesz­szük tekintetbe. 1912-ben a haláleseteknek csak 56'5%-ánál volt orvos a halottkém, míg 52'7%-nak egyáltalában nem volt része orvosi kezelésben. Ez nagyon természetes is, mert- a megyékben, •—< eltekintve a városoktól — százezer lakosra átlag 18 orvos esik, amely szám mellett nagyon természetesen nem felelhetnek meg annak a ma­gasztos szocziális és állammentő feladatnak, ame­lyet meg kellene oldaniok. Árva megyében az el­haltak közül orvosi segítségben 14" 7%, Hunyad­megyében 174%, Máramarosban 17'6% és az én szűkebb hazámban, Szolnok-Dobokában, Bánffy híres mustra-megyéjében csak 11'7%-ot tett ki azoknak a száma, akik orvosi segítségben része­sültek, mielőtt elhaltak. Ezek az adatok eléggé sajnálatosak és ha most még tekintetbe veszszük, hogy a Duna-Tisza közén, tehát a magyar vidéken az elhaltak közül 83'3%­nak volt része orvosi segítségben, akkor lehetetlen azt állítani, hogy nincs különbség román ember és magyar ember között ebben az országban, mert arról igenis történt gondoskodás, hogy a magya­roknak lehessen orvosi segítségben részük, míg a románoknak nincs ebben részük. (Zaj és ellen­mondás.) Azt hallom mondani, hogy a román nem fo­gadja el az orvost. Nagyon természetes, hogy nem fogadja el az olyan orvost, aki nem érti meg az ő nyelvét, aki nem tudja felvenni a diagnózist, aki sem kérdést nem tud hozzá intézni, sem arra nem képes, hogy vigasztalja őt. Ha olyan orvosokat vá­lasztatnak meg a jelölés jogánál fogva a szolga­birák, akik a nép nyelvét nem értik, akkor nagyon természetes, hogy azokat nem veszik a románok igénybe. Szeretném látni, vájjon önök elfogadná­nak-e olyan orvost, aki nem tudna önökkel érte­kezni. Vegyük a dolgot, ahogy van ; csak az állat­orvos nem érintkezik a pácziensével, mert az nem kérdezheti ki az áüatot. Hogyan követelhetik tehát önök a román paraszttól, hogy ilyen orvost hivjon. Hogy a mi népünk ilyen és nem retográd irányú és hogy hamar fordul bizalommal az orvos­hoz, aki érti az ő szavát, azt legjobban bizonyítják azok a megyék, ahol a szász és román orvosok nagyon jól tudnak románul érintkezni a néppel a kórházakban és ahol a román pácziensek is igen szívesen operáltatják meg magukat. A statisztikai évkönyv 233. lapján van fel­jegyezve az a megdöbbentő adat, hogy legnagyobb a gyermekhalandóság a románoknál és a szerbek­nél. Nem akarok részletesebben foglalkozni ez al­kalommal e kérdéssel, de ha ezeket az adatokat a kivándorlást és a közegészségügyet illetőleg tekin­tetbe vessszük, tisztán kitűnik, hogy a mi népünk sorsa nagyon mostoha ebben az országban és habár

Next

/
Oldalképek
Tartalom