Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-532

140 532 országos ülés 19U viselése ugy legyen elválasztva egymástól, mint I minálunk, Németország, amelynek legtöbb tapasztalata van ezen a téren, csak néhány évvel ezelőtt szabályozta újból a maga biztositási intézményét, amikor a Reichsversicherungs-Ordnungot megteremtette, de nem is gondolt arra, hogy ezt az intézményt ugy konstruálja még, hogy egyes pénztárak a rizikóviselésből teljesen kiengedtessenek. De minálunk is látunk példát e rendszer helytelenségének megítélésére. A budapesti kerületi pénztár pl. a régebbi rendszer alapján, amikor maga viselte a rizikót saját kiadásai után, egészen jól tudott boldogulni, amióta azonban az országos pénztár viseli a rizikót, azóta tulaj donkéjíen nem adja félmillió deficziten alól. Es ez a félmilliós deficzit is tulaj donképen igen optimista számitás, mert ennek a pénztárnak költségvetésében is természetesen az akti vaknak igen jelentékeny része behajthatatlan hátralékokban van elhelyezve. Ha a kerületi pénztárak pénzügyi autonómiájukat visszakapják ; ha tehát ők maguk bizonyos érdekeltséggel fognak birni a tekintetben, hogy túlságosan ne fokozzák a kiadásaikat ; ha bizonyos haszonnal fog reájuk nézve is járni az, ha megtakarításokat érhetnek el és ha ezeket a megtakarításokat esetleg arra fordíthatják, bogy a saját tagjaikra kivetett járulékok kulcsát leszállíthassák, abban az esetben pedig, ha bajba jutnak, azzal segíthetnek önmagukon, hogy a járulékok kulcsát felemelhetik : akkor azt hiszem, hogy a pénzügyi bajoknak legnagyobb része önként el fog esni és nem lesz szükség külön intézkedésekre a behajtás elősegítésére. Egy második szükséges dolog, bizonyos, a mi munkásbiztositó törvényünkben nem egészen ésaszerüen megállapított munkasbiztositási terheknek csökkentése, illetve az egyes pénztárak teljesítőképességével való összhangba hozatala. A mi törvényünk, szintén ellentétben az összes európai államokban létező munkásbiztositási törvényekkel, azt az intézkedést is magában foglalja, amely szocziális szempontból kétségtelenül igen szép és elismerésreméltó, amelynek pénzügyi alapjai azonban az intézmény keretén belül nincsenek megteremtve, hogy az eíetben, ha valamely betegség 3 napnál tovább tart, már a betegség első három napjára is bizonyos ellátási összeget állapit meg, ami azután odavezet, hegy három napnál rövidebb megbetegedések tulajdonképen elő sem fordulnak, mert minden megbetegedett munkás igyekszik betegségét a negyedik napra is kitolni, amikor az első három napra járó ellátást is megkapja. Ennek a külön intézkedésnek költsége — .amely, mint mondom, semmiféle eurój33Í törvényhozásban nem található fel — évi két millióra rug. Egyetlen e?,etet tudok, hogy ha jól tudom, a berlini Orts-Krankenkasse egyszer, amikor körülbelül 600.000 márka tartalékot gyűjtött a feleslegeiből, kísérletet akart tenni arra nézve, hogy vájjon nem tudni-e az első három napra is ellátást biztosítani a munkásainak. Az eredáprilis 30-án, csütörtökön. meny az volt, hogy rövid néhány hónap alatt a tartalékja teljesen elfogyott és kénytelen volt visszatérni a régi rendszerre és az • első három napra nézve a Carenzzeitot ismét helyreállította. Egy másik észszerűiden költekezés, amely a mi pénztárainkban folyik, a fürdőre való küldés, amely nálunk mint rendes és kötelező segélyezési mód van megállapítva. Számok mutatják, hogy 1908-ban az összkiadások 1'6%-a esett ilyen fürdőzési költségekre, 1912-ben már 3'1%, tehát inégegyszer annyi. Azt hiszem, hogy ez a törvénynek egy téves interpretálásán alapul. A törvény tényleg ott, ahol felsorolja azokat a gyógy eszközöket, amelyeket a biztosítottak igénybevehetnek, felsorolja a fürdőt is. De azt hiszem, hogy fürdő alatt itt érteni kell egy kád vizet, nem pedig Abbáziát vagy Karlsbadot. (Igaz! Ugy van!) Nem akarom teljesen kizárni azt, hogy azok a biztosítottak bizonyos különösen indokolt esetekben esetleg fürdőre is küldhetők legyenek, de ennek nem szabad általánosan kötelező segélyezési módnak lennie, hanem összhangba kell azt hozni a pénztárak pénzügyi helyzetével és képességével. Amely pénztár ezt az előnyt biztosítani tudja azt tagjainak, az továbbra is megteheti, de mint kötelező segélyezési módot — tekintet nélkül arra, hogy ezáltal deficzitek keletkezhetnek — ezt elfogadnunk nem lehet. (Helyeslés.) Utóvégre a magánember is ugy van ezzel, hogy amennyiben birja, akkor megy fürdőre, és ha nem birja, akkor olcsóbb gyógyeszközöket igyekszik igénybe venni. Lehetne talán a segélyelyezésnek ezt a módj át bizonyos tagsági időtartamhoz kötni, vagy pedig bizonyos központi fórumra lehetne bízni, de azt hiszem, hogyha a rizikót a kerületi pénztár viselné, nem volna szükség erről különösen gondoskodni;' mert a pénztáraknak volna érdekükben, hogy visszaélések ne történjenek. Egy harmadik pont, amelyben túlmegy a mi törvényünk a külföldi munkásbiztositó intézmények segélyezésének mértékén, az, hogy nálunk a gyógyászati segédeszközök értékhatára nincs megállapítva. A törvény szerint 20 hétig kell ellátni a biztosítottakat gyógyászati segédeszközökkel. Természetes, hogy bizonyos gyógyászati segédeszközök, pl. műlábak, nem adhatók csak 20 hétre, hanem azokat állandóan is megtartják. Itt sem akarnék arra az álláspontra hefyezkedni, hogy egyáltalában lehetetlenné kell tenni a bizmyos értékhatáron felüli gyógyászati segédeszközök nyújtását. Németország ugyanígy tesz és például egy igen előkelő pénztár, a lipcsei Orts-Krankenkasse 20 márka értékhatárhoz köti a gyógyászati segédeszközök megadhatását. De itt is arra az álláspontra lehet helyezkedni, hogy ha valamely pénztár nagyobb összegeket képes e czélra fordítani, ennek: útját nem kell elzárni, de mint kötelező segélyezéssel ezzel a pénztárt csak akkor lehetne megterhelni, ha a pénzügyi konstrukeziój a megfelelő ; ha ugy van az