Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.
Ülésnapok - 1910-532
138 532. országos ülés 1914 április 30-án, csütörtökön. 110 gy már csak ez az egy szempont is feltétlenül szükségessé tenné a mélyreható reformot. A bajoknak egy további szimptómája a balesetbiztosítási költségeknek abnormis és aránytalan emelkedése. A német balesetbiztosítás működése példát mutat rá, liogy a balesetbiztosítási költségek normális viszonyok mellett állandóan emelkednek ugyan évről-évre, — ez a balesetbiztosítás lényegében rejlik — de az emelkedés évről-évre csökkenő tendencziát mutat. Nálunk ellenben ez a tendenczia nem állapitható meg. Az intézmény működésének második évében Németországban a balesetbiztosítási költségek 55%-os emelést mutatnak, Magyarországon ellenben 280%-os emelést. Az intézmény működésének harmadik évében az emelkedés Németországban 39%-ot tett ki, Magyarországon ellenben 25%-ot; a negyedik évben Németországban továbbra is csökkent az emelkedés, t. i. már csak 26%-ot mutat, Magyarországon ellenben hirtelenül felszökik 100%-ra. Az ötödik évben Németországban az emelkedés 13%, Magyarországon 25%. Ezer korona számbavehető munkabérösszegre esett a balesetbiztosítási intézmény működésének ötödik évében költségben, — a tartalékalap dotácziója nélkül — Németországban 6 korona 22 fillér, Magyarországon 13 korona a tartalék dotácziójával együtt, mert hiszen a tartalék dotálását huzamosabb ideig elkerülni nem lesz lehetséges, Németországban 10 korona 43 fillér, Magyarországon 22 korona 14 fillér. A kártalanítási költség egyedül kitett Németországban 5 korona 60 fillért, nálunk 7 korona 57 fillért, tehát mi jóval tovább megyünk a kártalanításokban, daczára annak, hogy mi a törvény szerint a keresetképességnek csak 60%-át kártalanítjuk, Németországban pedig 66 2 / 3-ot. Az adminisztrácziós költségből 1000 korona számbavehető munkabérre Németországban esett 1 korona 16 fillér, Magyarországon 3 korona 18 fillér. Ezek után meg kell állajMtanunk, hogy ez az intézmény, amely pénzügyi feladatait ilyen kevéssé kielégítő módon tudja megoldani, vájjon hol mutatja fel azon hibákat, melyekből ezen pénzügyi bajok folynak. Nem akarok túlságosan részletekbe menni, nem akarok utalni arra, hogy jelenleg egyáltalában nincs mód, hogy valamely pénztár, amely hibájából vagy hibáján kívül deficzitbe jutott, önmagán segítsen. Nem akarok utalni arra sem, hogy a törvénynek a behajtásra vonatkozó intézkedései elégtelenek. Azt hiszem, e két kérdés rendezésével némileg lehetne a szimptomákon változtatni, azonban a bajok gyökere tulaj donképen nem itt van és ennek következtében ilyen intézkedésekkel egyedül nem is tudnók szanálni a munkásbiztositó intézménynek nagy bajait. A főbajt, t. ház, én abban a pénzügyi czentralizáczióban, helyesebben mondva, a rizikóviselés ezentralizácziójában látom, amelyet munkásbiztositótörvényünk megállapít. Mint méltóztatnak tudni, az egyes kerületi pénztárak nálunk ugyan megállapítják a járulékokat, megállapítják a kiadásokat, amelyeket ők a munkások terhére folyósítanak, de semmi rizikót nem viselnek. Az országos pénztár az egyedüli, amely a rizikót viseli. A járulékmegállapitásnak és a rizikónak ez az egymástól való teljes elválasztása vonja azután maga után azt, hogy a takarékosságból tulaj donképen egyik pénztárnak sincs semmi haszna, a költekezésből pedig egyiknek sincs kára és a következmény az, hogy minden pénztár igyekszik a maga jövedelmét lehetőleg saját tagjai számára kiadni, mert ha nem adja ki, akkor az általa megtakarított összegnek legnagyobb része mire fog fordíttatni ? más rosszabbul gazdálkodó pénztár deficitjének fedezésére, amiben pedig annak az illető pénztárnak semmiféle érdeke nincs. Ez a haszon nélküli takarékosság és ez a rizikó nélküli költekezés az intézménynek főbaja és ez vonta maga után azt, hogy mig a törvény konstrukciója szerint az országos pénztárnak egy nagy, hatalmas központi intézménynyé kellett volna válnia, amely központi intézmény magába gyűjti és azután nagy, szociális alkotások létrehozására fordítja az egyes kerületi pénztárak által megtakarított jövedelemfölöslegeket, ahelyett ez az országos pénztár egy nagy deficzitgyüj tő-teleppé vált, amelybe minden egyes kerületi pénztár egyszerűen beutalja a maga deficzitjét, az országos pénztár pedig hovatovább nem tudja, hogy miből fedezze ezeket a különböző kerületi pénztárakban előállt hiányokat. Méltóztassanak már most megengedni, t. ház, hogy rátérj ek ennek az intézménynek adminisztratív bajaira is, mert hiszen kétségen felül áll, hogy ilyen bajok is vannak. Ezek a bajok főleg az egész intézmény nehézkes funkczionálásában és a bürokratizmus tultengésében rejlenek Azt hiszem, ennek egyik nagy oka nem annyira maga az autonómia, amely ezen intézmény keretén belül meg van valósítva, mint inkább ennek az autonómiának hibás konstrukcziója. Az autonómia a munkásbiztosítási intézményen belül ugy van megvalósítva, hogy ott valóságos j>arlamentáris testületeket alkottak, amelyek azután a parlamentáris testületeknek minden hibáját felmutatják a nélkül, hogy azoknak előnyeivel is rendelkeznének. Mindenekelőtt túlnagyok a testületek, amelyek az intézmény működésének irányítására befolyást gyakorolnak. Teljesen lehetetlen, hogy kényes természetű költségmegállapitások egy több mint 700 tagból álló közgyűlésen vitattassanak meg, (Igaz ! Vgy van !) amely közgyűlés minden évben egyszer jön össze, amelynek semmiféle tradicziói nincsenek még az ügyekhez való hozzászólás formáját illetőleg sem, ahol tehát csak állandó zűrzavar uralkodik, amelynek senki sem tud fölébe helyezkedni. További nagy baj, hogy ezek a tulnagy testületek nemcsak ellenőrző hivatást gyakorolnak, hanem egyszersmind adminisztrálnak is, közigazgatási funkcziókat is végeznek, olyan természetű funkcziókat, amelyeket talán a tagok számánál fogva sem lehet ilyen nagy testülétekben elvégezni. Azonkívül, mivel a hatáskörök sincsenek
