Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-522

90 522. országos ülés Í9U a nem magyar alávalóbb volna, mint a magyar. Abszolúte semmi különbséget nem éreztünk egymás között, egyformán tanultunk, egyformán iparkodtunk a magyar kultúra terén is; és nagyot néztem, mikor Budapestre jöttem és a központi szemináriumban voltam és láttam, hogy milyen éles ellentétek vannak a különféle nemzetiségi ifjak között. Én azt hiszem, hogy ha mi azt az intim szellemet, amely a Dunántúl, különösen annak nyugati részén divatban volt, mindenütt ápoltuk volna, akkor Magyarország különböző nyelvű polgárai közelebbi szellemi rokonságban állanának egymáshoz és jobban megértenék egymást. És a pszihikai része a nemzetiségi kérdésnek, s ezt nem szabad elmulasztanunk, elhanyagolnunk; mert ha elmulasztjuk, akkor az illetőknek is kára van belőle, de megvan a kára Magyarországnak is. Azt a gondolatot akarom csak újból felvenni, amelyet az előttem szóló is megpenditett Magyarországnak missziójáról. Egy amerikai Írónál, Hugó Münsterbergnél, aki mint a neve mutatja, német származású, olvastam, hogy az amerikai patriotizmus felülmúl valamennyi más patriotizmust az ő lelkesedésével, s ezt a patriotizmust és ezt a lelkesedést megadja nekik a nemzeti missziónak tudata, az az öntudat, hogy az amerikai nemzetnek, bár mindenféle részből van összetákolva, van olyan feladata, olyan missziója, amelyet más nemzet nem teljesíthet csak ő. Azt hiszem, hogy igenis itt Magyarországon szintén megvan a nagy missziónk, ugyanaz, amelyre reámutatott a t. előttem szóló, hogy mi itt egy kulturális góczpont legyünk a Nyugat és a Kelet közöit. De ezt csak ugy tudjuk elérni, hogyha mi demokratikus alapon magas kultúrát tudunk kifejleszteni s ez által egyszersmind összeköttetésben tudunk lenni a Nyugattal és a Kelettel. És én mondom épen azért azt, hogy amint valamikor Metternich azt mondotta, hogy ha Ausztria nem volna, fel kellene találni, azt mondom, hogy ha Magyarország nem volna abban a konglomerátumban, amelyben most van, meg kellene alakitani, hogy mi neutralizáló központ legyünk Európában, amely a kultúra áldásait az egyik feléről veszi, a másik felén pedig átadja. Azért azt mondom, hogy Magyarországnak itt, ebben a geográfiai helyzetben szüksége van arra, hogy legyenek polgárai, akik jól birják a környékező népek nyelveit, akik jól tudnak németül, jól tudnak északi ós délszláv és román nyelven beszélni és igy az összekötő kapcsot a külfölddel szemben meg tudják teremteni, de hogy ezeket egyszersmind az egységes nemzeti öntudat is összekösse, hogy itt egyik se érezze magát kisebbnek a másiknál, hogy minket egy egységes kultúra gondolata kapcsoljon össze. És ezt a nevelésnek kell végigvinnie az iskolában, az iskolának minden fokozatán keresztül. Nézetem szerint épen ez az, amit — mondmárczius 17-én, kedden. juk csak meg — eddig elhanyagoltunk. Nem egyforma mérték szerint mértünk. Iskolákat teremtettünk meg, amelyek közül az egyikben több regarddal voltak a nemzetiségekre, a másikban semmivel sem. Az egyikben a magyar nyelv mostoha tantárgy volt csaknem, a másikban nemcsak mostoha volt az anyanyelv, de egészen ki volt küszöbölve. Itt egyformaságot kell behozni az ország minden vidékére nézve, itt nem lehet különféle mértékkel mérni erre is, arra is. A t. ministerelnök ur az ő második beszédében különösen rámutatott arra, hogy a nemzetiségi kérdést nálunk nem lehet az elavult 1868. évi XLIV. t.-czikk szerint megoldani, hogy az elavult dolog, hogy azt mint az angolok mondják, bizonyos tisztelettel félretesszük és nem tudom, talán csak ministeri rendelettel kormányozzuk az országot. Teljes elismeréssel vagyok abban a tekintetben, hogy a t. ministerelnök ur, mintegy a diagnózist megállapította, megállapította, hogy igenis létezik nemzetiségi baj, nemzetiségi elégületlenség és hogy valamit fenni kell a kedélyek megnyugtatására. De egyszersmind ő maga is beismerte azt, hogy a paktum balzsamkenőcse nem elegendő ezek gyógyítására, hogy a paktum nem sikerült. Elismeréssel vagyok a diagnózis irányában, de épen miután ő megállapította, hogy a regi módszerrel nem gyógyítjuk meg a bajt, két kérdés előtt áll a t. ministerelnök ur: vagy azt kell mondani, hogy t. ház, vagy t. nemzet, itt oly baj van, amit törvényhozói operatív módon kell gyógyítani, és vagy azt mondja én operateur vagyok, vállalkozom rá, vagy pedig, ha e tehetséget nem érzi magában, akkor azt kell mondania, én megtettem kötelességemet, tessék más orvost hívni. Kovácsi Kálmán: Az volna a legjobb! (Élénlc derültség.) Giesswein Sándor: Azért én, amennyiben elismeréssel vagyok a megállapított diagnózissal szemben, annyiban a válasz másik részét nem tudom tudomásul venni, és én azért logikailag tovább megyek és azt mondom, miután az 1868. évi XLIV. t.-cz. elavult, miután a magyar államiság egységének szemmeltartása mellett a nemzetiségeknek méltányos követeléseit teljesíteni kell, miután felette szükséges, hogy a magyar nép különösen most, amikor a demokratikus fejlődésnek csakugyan elég alacsony, de mégis első lépcsőjére fellép, mikor különösen szükség van arra, hogy a magyar nemzetet az egységes nemzeti érzület kapcsai kapcsolják össze mindenféle nemzetiségi különbség nélkül, azért én azt tartom, hogy igenis szükség volna az 1868. évi XLIV. t.-cz. ezen értelemben vett revíziójára, és azért a következő határozati javaslattal vagyok bátor a t. ház elő lépni. (HalljuJc! Halljnlc!) »Utasitsa a ház a kormányt, hogy az egységes magyar állameszme szemmel tartásával az