Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.
Ülésnapok - 1910-522
86 522. országos ülés 19U márczius 17-én, kedden. amire a földmivelésügyi minister ur az előbb rá is mutatott, hogy t. i. az a szocziális átalakulás, amely a nagy- és a középbirtokot világszerte mindenütt megtizedeli, nálunk is megindult. A közép- és nagybirtokoknak ez a pusztulása eredményezi azt, hogy ezek a területek a kisbirtokosok, illetve a munkásosztály kezébe kerülnek. Ez a folyamat azonban minálunk nemzetiségi formákat vesz fel, mert a magyar közép- és nagybirtokosság kezéből a föld román kezekbe jut. És itt legyen szabad szóvátennem Pop Cs. István képviselőtársamnak azt a megjegyzését, hogy az erdélyi birtokosság azért bukik meg, birtokai azért válnak, eladóvá, mert borzasztó módon költekeznek. 0 czitál valami ismerőséről, aki utolsó krajczárját a bandériumban magyar díszben való lovaglásra fordította és akiről ezeket mondja (olvassa): »Az utolsó garasomat feltettem, hogy még egyszer tündököljek régi nemes, grófi fónyemben.« Ez az egész hivatkozás az, a »wie der kleine Moritz sich den G-rafen vorstellt«. (Derültség jobb felől.) Én azt hiszem, hogy ebből az esetből következtetést levonni nem lehet. Különben sem lovagolunk olyan gyakran diszbandériumban, hogy ez a birtokososztály helyzetére valami nagy hatással lenne. Az eset különben húsz évvel ezelőtt történt, állítólag amikor a király Kolozsvárt járt. Én arra a nagy átalakulásra ilyen inczidensből nem vonhatok le olyan következtetést, mint a t. képviselő ur. Itt egy világfolyamatról van szó, amely csak nálunk befolyásolja speczialiter a nemzeti elhelyezkedést. Ennek azonban nem szabad megtörténnie. Én azt hiszem, nem ismerhetjük el azt, hogy a magyar politika iránya megengedje az erők eltolódását, hogy a gazdasági erők hatása egyszersmind' a nemzeti erők eltolódására és gyengítésére vezessen. A telepítésnek, amint a földmivelésügyi minister ur épen előttem* elmondotta, nincs agresszív jellege, hanem fentartó jellege van: (Helyeslés.) fenn kell, hogy tartsa ennek az államnak jellegét mindenütt és fenn kell, hogy tartsa a specziális elhelyezkedésekben is. Az itten a nemzetiségi szónokok részéről elhangzott beszédekben a nép gazdasági bajaival tulaj donképen nem foglalkoznak. Mindig csak a magyarok, a magyar állam részéről és a magyar terület képviselői részéről jön az az altruisztikus felfogás, hogy ne is nézzük, hogy a lakosság valamely területen milyen nyelvű, hanem törekedjünk arra, hogy az olyan területen, mindenkire egyformán kiterjedő hasznos eljárást folytassunk. Én azt hiszem, hogy főleg az ügy r ek kezelésében és a részletek iránti szorgalomban kell, hogy kifejezésre jusson ez az intenczió, mert különösen a részletek megoldásával lehet a nemzetiségi kérdésnek élét elvenni. Azonban a magyar állam intézményeibe beereszteni a nemzetiségiek feszítőerejét igen veszedelmes. Azért az általános választói jognak a panaczéáját, amelyet itt több politikus felemiitett és a nemzetiségi kérdés megoldásaként állított oda, egyáltalában nem tekintem megoldásnak. Az általános választói jog, amefy az országban levő politikai erőknek teljes nivellálását képviseli, a magyarságot egy statisztikai szám m á sülyesztené le. Pedig a magyarság jelenlegi helyzete nem felel meg annak a statisztikai számnak, amely a papiroson foglal helyet. (Tetszés.) Én abba sohasem tudnék beleegyezni, hogy valamely intézménynyel mi magunk deklasszifikáljuk azokat az igen nagy, igen életképes erőket, amelyek az erkölcsi súlyban, a nagyobb és régibb kultúrában, az erősebb, kifejezettebb, bátrabb, férfiasabb föllépésben rejlenek. A statisztikai számok végre is csak adatokat képviselhetnek egy országnak miként való összeállítására ; de hogy az erkölcsi erők mint hatnak egymásra, azt ily módon megállapítani nem lehet, f ügy van !) Én azt hiszem, hogy épen annak a tábornak, amely az általános választói jogot e tekintetben panaczeának tekinti, felvilágosítására és megszivlelésére ajánlhatom azt a propozieziót, amelyet a ministerelnök urnak tett Miháli képviselő ur és amelyben azt mondja, hogy ők, akik mindig az általános, titkos, községenkénti választói jogot hirdették, hajlandók erről lemondani, amennyiben a ministerelnök ur a képviselőházba küldendő képviselők egyhatod részét nekik biztosítja. Azzal tisztában vagyunk, hogy a nemzetiségi képviselő urak igen jól tudják, hogy valamit miért kívánnak. Ök igen reális, igen czéltudatos jDoltikát folytatnak. Azt hiszem, hogy ebben a kívánságban, ebben a helyettesítésben ők kifejezték azt, hogy mi a reményük az általános választói jognak valóságos behozatala esetén. Ők csak akkor volnának hajlandók erről a posztulátumról lemondani, fia ugyanazt a hasznot biztosítják nekik . . . Sághy Gyula: Többet! Gr. Bánffy Miklós: Vagy még többet, de mindenesetre ez a mértéke reménykedésünknek. Én azt hiszem, hogy a magyar nemzet elment a demokratizálásnak addig a határáig, a meddig a jelenlegi állapotban veszély nélkül elmehet. Láthatjuk a bizonyságot erre Ausztriában, ahol nem használt a választói jog demokratizálása. Ha visszatekintünk a történelemre, eszembe jut az a párbeszéd, amelyet a pozsonyi országgyűlésen Kossuth és Lónyai folytattak. Lónyai, mikor az úrbér megszüntetéséről és az uj választói törvényről volt szó, azt mondotta Kossuthnak : nem fél-e attól, hogy a nemzetiségek erőrekapása által az ország magyar jellege veszélyeztetik ? Kossuth erre azt felelte: nem ismered te a szabadság varázshatalmát! Én félek attól, hogy ép annyira csalódnánk a szabadság varázshatalmában ma, mint ahogy csalódott akkor az akkori törvényhozás. Hiszen akkor az a lépés sokkal nagyobb volt, mint a mekkora lenne ma a választói jog kiterjesztése. És daczára annak, hogy az egyenjogúságot hozta