Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-522

ÍÍO 522. országos ülés 1911 márczius 17-én, kedden. uraknak azon tények elől, hogy Magyarországon a románok megőrizve önállóságukat, 4000 fele­kezeti iskolát, — mint Dámján Vazul t. kép­viselő ur mondotta — tarthatnak fenn nem­zetiségi nyelven, (Felkiáltások balfelöl: Allam­scgélylyel!) hogy van teljes egyházi autonómiájuk, papnevelő intézetekkel, teljesen önálló egyházi berendezkedéssel, vannak középiskoláik, tanító­képző-intézeteik, gazdasági szervezeteik ebben az államban, ahol ők csak az elnyomásnak, a gyűlölködésnek üszkét látják. De az urak nem néznek túl határainkon, nem nézik meg, amire hivatkozunk sokszer, Románia felfogását és nem nézik meg a román fajnak vagy nemzetnek el­járását. A román nemzet Romániába szép, elő­kelő állami életet él és szép fejlődóst mutat fel, amely iránt mindannyian a legnagyobb jóaka­rattal és bizalommal vagyunk eltelve, de ennek a román nemzetnek még más országokban, Oroszországban, Ausztriában is vannak fajroko­nai, ott is el vannak helyezkedve, nem nézik meg ezekben az országokban sem a románság helyzetét, hanem egycsegyedül Magyarországon, velünk szemben hangoztatják a vádakat és hátunk megett, Európa előtt mindig a ma­gyar faj türelmetlenségét, faji fanatizmusát ál­lítják oda, amely az önök fejlődésének útjában áll. (Ugy van! bal felöl.) Nem állhatom meg a hivatkozást azokra a román példákra, amelyekre Sághy Gyula t. képviselőtársam már itt hivatkozott nagyon ér­dekesen ; nem állithatom meg, mert a tárgyi igazság ismeretéhez tartozik, hogy a nemzeti­ségi képviselő urak vádjával szemben ezen té­nyeket felsoroljuk. Csak az utolsó tudósítások közül kívánok egy-kettőt a t. ház előtt ismer­tetni. Az egyik igy szól: »Arion romániai vallás­os közoktatásügyi minister, akit a legtürelme­sebb politikusok közé sorolnak Romániában, a a közvélemény sürgető nyomása alatt átirt Kacuri Pálhoz, a román népiskolák felügyelőjé­hez, hogy a gondozása alatt álló növendékek miért beszélnek a szünórák alatt magyarul és miféle eljárás az, hogy az egymással való érint­kezésben elhanyagolják a román nyelvet? Szi­gorúan meghagyja tehát a minister: hasson oda a tanfelügyelő, hogy a tizperczes szüneteket is román társalgással töltsék a növendékek. A romániai magyar iskolákban azonkívül két-három óv óta már csak olyan szülők irat­hatják be a gyermekeiket, akik útlevelük fel­mutatásával tudják igazolni magyar honosságu­kat, liomániának majdnem 200.000 magyarja közül azonban csak igen kevés volt állandóan oly helyzetben, hogy útlevele lett volna. A töb­bieknek a román állami iskolába kell beíratni gyermekeiket.« Itt van Szabófalva csángó falu esete. Ott a magyar lelkész a miatyánkot is oláhul köte­les elmondani. A híveivel már nem mer magya­rul beszélni. Folyton kémek figyelnek az egyes helységekben, akik beárulják azt is, hogy mit prédikál a lelkész templomában, nincs-e része valamely propagandában. A szabófalvi papra ukázt küldött a jassy-i püspök, hogy ne kom­promittálja a katolikus vallást a magyar nyelv­vel. A szegény asszonyok meg sem gyónhatnak, mert nyelvük használata ennél a szent aktus­nál is tilos. Kún Béla: Ott oláhositanak! Elnök: Kérem Kún Béla képviselő urat, hogy a folytonos közbeszólástól tartózkodjék. Holló Lajos: A romániai iskolavizsgáló­bizottság a legnagyobb szigorral hordja szivén, hogy a magyar iskola szellős legyen, egészséges, tág. Ha nem az — bezárja az iskolát. És a magyar gyerek bepréselődik a román elemibe, mely még rozogább, még koldusabb és még nyomorultabb. A magyar iskolák tankönyveit a román hatóságok kényük-kedvük szerint nyir­bálják, az olvasókönyveket olyan szöveggel töl­tik meg, amely vajmi kevéssé engedi meg, hogy gyermekben a magyar érzést táplálja. És végül, ha az elemit elvégezte, sehol Romániában egyet­len magyar nyelvű középiskola sincs. Kérem, ez csak néhány j>élda. De ebből látni való, ugyebár, hogy a román államban nincs megengedve az idegen állampolgároknak, hacsak nem igazolják útlevéllel magukat, hogy gyermekeik a felekezeti iskolába járhassanak. Ott, is vannak magyar honosok, akik magyar­ajkuak, azok mihelyt román állampolgárok, már egészen más elbánás alá kerülnek; ott a magya­roknak külön egyházi felsőbb hatóságuk nincs; nincs magyar püspökség alatt a magyarság, a román püspök pedig oly intézkedéseket tesz, hogy eltiltja az egyházi férfiakat még a magyar nyelv használatától is. Azt mondotta Damián Vazul t. képviselő ur, hogy mi az a 200.000 magyar, aki Romá­niában lakik, és hogy Románia azért még nem poliglott állam, miért lenne tekintettel arra a 200.000 emberre. Ha mi ilyen módon kezeltük volna azt a 220.000 szász honpolgárt századokon keresztül, hová lettek volna vájjon azok is. Hivatkozom t. előttem felszólaló szász képviselőtársamra és a hazafias szász közönségre, hogy a magyar faj azt a kétszáz és egynéhány ezer szászt hogyan kezelte eddig. Ha mi azokkal szemben ugyan­azt a türelmetlenséget tanúsítottuk volna, mint a románok a lebecsült 200.000 magyarral szem­ben, ha nem védelmeztük volna kultúrájukat, nyelvüket, különállásukat századokon keresztül, vájjon hová tűntek volna ők is el? De mi, daczára annak, hogy Magyarországon vagyunk, amelynek 20 millió lakosa mégis csak jelen­tékenyebb Románia lakosságánál, mi "ezt a 200.000 állampolgárt époly fontosnak tartottuk, mint egy más fajt, amely egy millió vagy még több lélekből áll, épugy tudtuk tiszteletben tartani ezeknek kultúráját, nyelvét, különállását, és nem alkalmaztuk ellenük azokat az eszkö­zöket, amelyekkel Romániában irtják és pusz-

Next

/
Oldalképek
Tartalom