Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.
Ülésnapok - 1910-522
46 523. országos ülés 1914 márczius 17-én, kedden. Az ezen tárgyhoz való felszólalásra a többek között azon nagyszabású és nagyon érdekes beszéd késztetett, melyet a minap gróf Apponyi Albert t. képviselő ur részéről hallottunk. Ezt a beszédet ebben a vitában egyenesen nélkülözhetetlennek mondanám, mert egyrészt az ebben kifejezésre jutott felfogás mintegy hátteret képaz, melyen a b. ministerelnök ur által kezdeményezett akcziónak helyes és üdvös volta annál jobban kidomborodik, másrészt padig a t. nemzetiségi párt magatartását egy bizonyos mértékig érthetővé teszi. Ezt nem ugy értem, t. képviselőház, mint hogyha gróf Apponyi Albert t. képviselőtársamat* azzal a rideg sovinizmussal vádolnám, amelyet sokan ebben az országban a szemére lobbantanak és amelyről később még szó lesz. (Halljuk ! Halljuk ! jobbfelól. Zaj. Elnök csenget.) De igenis, most ujabban is, mint számtalanszor, valahányszor csak hallottam vagy olvastam t. képviselőtársam egyegy nemzetiségi vonatkozású felszólalását vagy czikkét, azt a benyomást nyertem, hogy itt egy hatalmas konczepezióju és fennen szárnyaló szellem tévedéseivel állok szemben, amelyek onnan keletkeznek, hogy gróf Apponyi Albert képviselő ur a nemzetiségi kérdésről és a nemzetiségi politikáról való nézeteit nem induktív módon szerezte meg, vagy legalább is nem az utón egészitette ki és módosította, hanem ugy látszik, kizárólag dedukczió révén jutott azokhoz. E kérdésben egy nagy és minden vonatkozásra kiterjedő, pontosan kidolgozott szisztémával bir az én t. képviselőtársam, egy olyan szisztémával, amely átgondoltságával és logikai erejével imponálhat, de amelynek az a nagy hibája van, hogy absztrakt, dogmatikus természetű és hogy figyelmen kivül hagyja a valódi életet, a nem magyar ajkú nemzetiségi ember szellemi és gondolatvilágát és egész pszi hológiáját. Ugy látom, hogy igen t. képviselőtársam nem igen képes egy perczig sem leereszkedni az ő álláspontjáról és nem képes magát egy ilyen nem magyar ajkú joolgártárs helyzetébe beleképzelni, aki nem magyar embernek és nem magas társadalmi osztálybelinek született és aki nem rendelkezik azzal a hatalmas szellemi tőkével, mint aminővel gróf Apponyi Albertet a természet megajándékozta. És mik a következményei, t. ház, ennek a gondolkozási módnak ? Szerény véleményem szerint abban állnak, hogy kategorikus imperativus jellegével biró oly követelések állíttatnak fel, amelyeknek teljesítése a legnagyobb pszichológiai nehézségekbe ütközik. És amikor e nehézségek érvényesülnek, amikor elmarad a várt és követelt eredmény, akkor fellobban a nemes és hazafias méltatlankodás és teljes erővel fordul a vélt rosszakaratú, hazafiatlan nemzetiségi ember vagy csoport ellen. Hogy ezt mindjárt példával világítsam meg, és rátérjek egyszersmind fejtegetéseim érdemi részére, bátor vagyok Apponyi Albert t. képviselőtársamnak múltkori felszólalásából itt azt a paszszust felhozni, ahol a magyar nyelvnek felekezeti iskolában való tanítása sikertelenségéről beszélvén, a többek között azt mondja, hogy igen sok esetben nem a tanító a hibás, hanem az iskolafentartó, a felettes egyházi hatóság. örvendetes tény, hogy a t. képviselő ur legalább azt a szegény tanítót felmenti a hazafiatlanság vádja alól, de mégis kár, hogy megáll az egyházi hatóságoknál, és nem keresi az igazi bűnösöket, t. i. azokat az adott viszonyokat, amelyek között az illető nem magyar iskola működik. Mert nekem, t. képviselőház, hiába idézik Belgiumnak és Svájcznak kétnyelvű iskoláit annak a bizonyítására, hogy igenis lehet a népiskolában a gyermek anyanyelvén kivül még más nyelvet is tanítani. Ki kellene mutatni még azt is, hogy az illető iskola környékén milyenek az etnográfiai alakulások. A döntő momentum szerintem t. i. az, hogy a gyermeknek, kivált a falusi nép alsó rétegeiből származó gyermeknek van-e alkalma arra, hogy magát a megtanulandó nyelven gyakorolhassa vagy sem ; ha nincs meg ez az alkalma — és én azt hiszem, hogy Magyarországon, ami a magyar nyelvet illeti, száz meg száz nem magyar nyelvű helységben ilyen a helyzet — ha nem jöhet érintkezésbe az a román vagy szász iskolás gyermek magyar ajkú gyermekkel vagy felnőttel, akkor legalább is jóval lejjebb kell szállítani a magyar nyelvtanítás kitűzött tanczélját, mint ahogy azt az Apponyi-féle népiskolai törvény megállapítja, hogy t. i. a gyermek már a negyedik iskolai év végén gondolatait magyar nyelven szóban és Írásban érthetően tudja kifejezni. Megdönthetetlen tény szerintem az, hogy az iskolában élő nyelvet csak nagyon csekély mértékben lehet tanítani ott, ahol az iskolai oktatás mellé nem lép az olyanokkal való sürü érintkezés, akik az illető nyelvet mint anyanyelvüket beszélik, (ügy van! jobbfelól.) Ezen érintkezés nemcsak hogy a legjobb tanítóval és a legjobb módszerrel nem pótolható, de nagyon gyakran még ezeknél is erősebb és hathatósabb, még pedig az ellenkező irányban. E tekintetben felette tanulságos az az eset, amelyet pár év előtt hallottam. (Halljuk ! Halljuk ! jobbfelól.) Egyik szeben vár megyei községben, ahol román többség mellett magyar kisebbség lakik, az ottani magyar protestáns lelkész keservesen panaszkodott arról, hogy az állami, tehát magyar tannyelvű elemi iskolába járó gyermekek elrománosodnak, mert túlnyomó többségben levő román ajkú iskolatársaikkal románul beszélvén, már egymás közt is ezen a nyelven társalognak. íme az életnek az iskola feletti győzelme ! Másrészt nem egyszer magyarul elég jól beszélő szász parasztoktól arra a kérdésre, hogy hol tanulták a magyar nyelvet, azt a választ kaptam, hogy a katonaságnál és pedig nemcsak a honvédségnél, hanem a közös hadseregben is, (Tetszés jobbfelól.) ahol tudniillik magyar legényekkel egy században, együtt szolgáltak. Ezen utóbbi tény különben más tekintetben is nagyon érdekes és fontos ; erős czáfolata gróf