Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.

Ülésnapok - 1910-506

506. országos ülés 1914 zottai a kormány kinevezésétől függő köztisztviselők. (Halljuk! Hulljuk !) íme, t. ház, igazoltam azt, hogy a horvátszlavón felfogás megfelelő argumentumokkal rendelkezik a maga igazának vitatásánál. De a mi argumentumaink ezekkel szemben a mi felfogásunk szerint még erősebbek. Nevezetesen, mi egyszerűen arra hivatkozunk, hogy van a magyar birodalomnak egy közös törvénye, t. i. az 1883 : I. t.-czikk, amely a köztisztviselők minősitéséről szól. Ebben fel vannak sorolva a köztisztviselők. Ennek 14. és 15. §-a szól a távirdászokról és a postásokról is, a vasúti alkalmazottakat azonban ez a törvény sehol sem emliti. Hivatkozunk a nyugdíjtörvényre, mind az 1885-ikire, mind az uj nyugdíjtörvényre, mely a vasutasokról rendelkezést nem tartartalmaz. Hivatkozunk a kereskedelmi törvény életbeléptetése alkalmából 1875-ben kibocsátott ministeri rendeletre, amely kimondja, hogy az állam vállalatai is czégjegyzendők, azután félsorolja taxative, hogy melyek ezek a vállalatok és az a) pont alatt felsorolja az államvasutakat is. Mikor tehát egy közös törvény alapján kiadott ministeri rendelet a vasutakat állami vállalatnak nevezi, akkor az tényleg az kell hogy legyen. Ennek folyománya pedig az, hogy a vasúttal mint állami vállalattal szemben teljes joghatálylyal bír a kereskedelmi törvény 25. §-a, mely szerint a könyvek minden vállalatnál bármely élő nyelven vezethetők, igy tehát a vasutak könyveit is a magyar állam vezetheti magyar nyelven és igy az egész ügykezelés magyar lehet még Horvátországban is. De hivatkozunk arra, hogy tulajdon képen a horvát felfogásnak az a hibája, hegy e felfogás szerint nemcsak a magyar államvasutak tisztviselői, hanem minden vasút alkalmazottja közhivatalnok, mert hiszen az összes vasúti alkalmazottak, tehát a magánvasutak alkalmazottai is, leteszik ugyanazt a szolgálati esküt, a közérdekre esküsznek fel; azonkívül a magánv-asutak alkalmazottai is teljesítenek posta- és távirdaszolgálatot, teljesítenek rendészeti szolgálatot. Ennélfogva a horvát felfogás arra az igen különös konzekvencziára vezetne, hogy a legkisebb magánvasut legalárendeltebb alkalmazottját is köztisztviselőnek kellene minősíteni, ami mindenesetre nagyon koezkázatos állitásnak tekinthető. Azonban a mi álláspontunkat nagy mértékben megerősíti az, ami az 1885. évi regnikoláris bizottságban történt. A regnikoláris bizottság tárgyalta akkor azt a kérdést, hogy az állami vasutak közigazgatási intézménynek tekintendők-e vagy sem és a magyar regnikoláris bizottság jelentése erről a következőképen szól (olvassa) : »A bizalmas értekezleten folytatott tárgyalások alatt a horvát-szlavón bizottság elfogadta mindenekelőtt a magyar országos bizottság részéről hangoztatott megkülönböztetést a tulaj donképeni állami hatóságok és a magyar királyi államvasutak között, amely utóbbiak csakis egy állami vállalat jellegével birnak.« (Ugy van !) február 4-én, szerdán. 71 Ezzel igazoltam azt, hogy mindkét felfogás meüett igen súlyos érvek érvényesülnek. Ezzel azonban igazoltam azt is, hogy a törvénymagyarázat ismert eszközei közül egy sem lehet hatályos arra, hogy ezt a jogvitát eldöntse. Volna mégis egy mód és eszköz, nevezetesen ha a törvényhozás maga adna magyarázatot, vagyis egy uj törvény állapítaná meg azt, vájjon a vasúti alkalmazottak közhivatalnokok-e vagy sem. Az ilyen törvényes, hiteles magyarázatnak azonban nagy nehézséget gördit elébe az 1868 : XXX. törvényczikk 70. §-a, amely szerint az ebben a törvényben foglalt egyezmény csak a két egyezkedő félnek közös egyetértésével változtatható meg, ami implicite magában foglalja azt is, hogy törvényes magyarázatot ennek a törvénynek vagy egyezménynek csak a két országgyűlés, tudniillik a magyar és a horvát-szlavón autonóm országgyűlés adhatna, amire ez idő szerint kilátás nincs. De nem volt kilátás erre 1907-ben sem, aminek kifejezést adott az akkori kormányelnök is, aki itt a házban egy elhangzott interpelláczió következtében kijelentette azt, (Halljuk ! Halljuk !) hogy a kormány nem kívánja azt, hogy a nyelvkérdésben felmerült vita Horvát-Szlavonországokra is kötelező módon eldöntessék. Tehát nem döntetett el ez a kérdés itt a házban az akkori kormányelnök felfogása szerint sem, nem döntetett el az 1907. évi XLIX. törvénynyel sem, mert hiszen e törvény 4. §-a nem állapítja meg a vasutak hivatalos nyelvéül a magyart, hanem csak azt mondja ki, hogy aki a vasutaknál alkalmazást nyer, annak magyar állampolgárnak kell lennie és a magyar nyelvet birnia kell. Az akkori törvényjavaslatnak csak az indokolása fűzi hozzá magyarázatképen, hogy az államvasutaknak hivatalos nyelve a magyar. Amidőn tehát az igazságügyi bizottság azt látta, hogy a nyelvi kérdés eldöntve nincs, hogy a nyelvi kérdést ma sem lehet jogszerűen eldönteni, épugy mint 1907-ben nem lehetett és amikor az igazságügyi bizottság meggyőződött arról, hogy az az expediens a nyelvi kérdés tekintetében, hogy a nyelvi kvalifikáczió kihagyassék a törvény szövegéből, semmiféle közjogi aggályba nem ütközik, hogy azt a magyar állásponttal szemben semmiképen nem lehet jogfeladásnak minősíteni: akkor az igazságügyi bizottság teljesen indokoltnak és helyesnek tartotta ennek a kérdésnek azt az elintézését, melyről a kormány törvény]avaslatának indokolása szól. Megállapítja az indokolás, hogy általános elv ez, hogy : »mindazoktól az alkalmazottaktól, akiknek a vasúti üzem vagy a vasutüzlet vezetésénél és lebonyolításánál írásban vagy szóval, táviratban vag}' távbeszélőn intézkedniök és rendelkezniük kell, vagy akik ügyiratok, számadások stb. készítésével és kezelésével vannak megbízva, a magyar nyelvnek szóban és irásbavaló ismerete megkövetelte tik. Másrészt pedig megállapittatnék, hogy Horvát-Szlavonországok területén azoktól az alkalmazottaktól, akik az utazó- vagy szállitó-közönséggel és munkásokkal