Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.
Ülésnapok - 1910-514
5lí. országos ülés 191í márczius 2-án, hétfon. 269 kialakult, az összeütközéseket mégis folytonfolyvást felszínre hozták. A tárgyalás alatt levő törvényjavaslat a gyakorlatban már elfogadott ezt az • elvet, amely a jogrend és a tengerészeti közigazgatás követelményeinek teljesen megfelel, beiktatja, tisztázza a jogi helyzetet. Tisztázza olykép, hogy megadja a kereskedelemügyi kormánynak legutolsó fokon, természetesen az illetékes tényezőknek, alsóbb hatóságoknak a meghallgatása után azt a jogot, hogy bizonyos területeket tengerparttá minősitsen, vagyis a tengerészeti czélok szempontjából tengerpartot jelöljön ki. (Helyeslés a jobboldalon.) ' Ezzel a törvényjavaslat megszünteti azokat a területfoglalásokat, azokat a mindenféle magánjogi czimeken való szerzéseket, amelyek lehetetlenné tették ugy a tengerészeti közigazgatás érvényesülését, mint azt, hogy Magyarországnak ugy, mint a társországoknak, nagy, összhangzó gazdasági érdekei érvényesülhessenek. (Helyeslés a jobboldalon.) Másodsorban az uralkodó jogtételeknek elhomályosodása az, amiben keresnünk kell a tokábbi konfliktusok igazán bő forrását. Ha azonban megvizsgáljuk a jelenleg fennálló jogrendet, megtaláljuk a társországokban, és megtaláljuk nálunk is azt a jogi tételt, amely nézetem szerint a mai gazdasági követelményeknek, ugy, mint a modern jogrend követelményeinek teljesen megfelelően állapítja meg a tengerpart jogi természetét. (Ügy van ! Ügy van ! a jobboldalon.) A Horvát-Szl avonországokban jelenleg uralkodó jogtételt az osztrák polgári törvénykönyv 287. §-a adja. Ez a szakasz kimondja azt, hogy a tengerpart és a kikötő közvagyon vagy nyilvános jószág. Nézetem szerint ugyanez a tétel áll az anyaországra is, mert az ideiglenes törvénykezési szabályokban — az u. n. országbírói értekezlet — első czim 21. §-ában világosan Id van mondva, hogy mindazok a rendelkezések, amelyek 1855 deczember hó 15-iM telekkönyvi rendelettel összefüggésben állanak, a telekkönyvi ingatlanok szerzésére és azok elidegenítésére vonatkozólag fentartatnak. Tehát fenmaradt az osztrák polgári törvénykönyv 287. §-a is, amely megmondja, hogy a tengerpart és a kikötő közvagyon, közjószág. Ezzel egyszersmind megállapítja azt is, hogy az ily területek nem telekkönyvezhetők, telekkönyvi forgalomnak tárgyát nem képezhetik. (Helyeslés a jobboldalon.) Ebből a nézetem szerint fennálló jogból levonták a konzekvencziát a telekkönyvi be étek szerkesztőségéről szóló 1886. évi XXIX. törvényczikk és a'betétszerkesztési rendeletek, amelyek mind operálnak a nyilvános jószágfogalmával, anélkül, hogy annak körét meghatároznák. Ez a meghatározás nem is szükséges,mert annak köre a 287. §-ban világosan körül van irva. íme tehát, ugy az anyaország joga, mint Horvát-Szlavonország joga megegyeznek abban, hogy a tengerpart közvagyon vagy nyilvános jószág. A kérdés már most csak az, vájjon a tengerpartnak ilyen jogi minősítése megfelel-e a gazdasági élet s a jogrend követelményeinek. Nézetem szerint mind a két szempontból vizsgálva a kérdést, teljesen nyugodtan hagyhatjuk meg ezt a jogi minősítést, sőt, ha ez nem léteznék, fel kellene állítanunk. (Helyeslés a jobboldalon.) A gazdasági élet követelményeinek megfelel, mert hiszen a közvagyonnak vagy nyilvános jószágnak fogalmát a gazdasági élet alkotta meg, ezeknek a jószágoknak körét egyenesen a gazdasági élet szaporítja. A res publicae körébe tartoznak az olyan jószágok, ahol a közhasználat kell, hogy uralkodó szempont legyen és nem egyeseknek, magánosoknak érdeke. Azok a különleges gazdasági érdekek, melyek a tengerparti területekhez fűződnek, teljes mértékben csak ugy elégíthetők ki, ha a tengerpart a közhasználat tárgya maradhat és igy az összes állampolgároknak használatára szolgál. A gazdasági életnek ezt a fogalmát a jog, a mai jogrend kidolgozta és a közvagyoni jogi minősítés épen azt teszi lehetővé, hogy azokon a tárgyakon, a res publicae tárgyain ne lehessenek magánjogi szabályok uralkodók, hogy ne magánuralomnak legyenek alávetve, hanem közhasználat elvei uralkodjanak rajtuk, hogy a közjog szempontjából legyenek elbírálhatók mindazok a jogi viszonyok, amelyek az illető tárgyakra vonatkoznak. A tengerpart közvagyoni minősítése nézetem szerint nemcsak a jogrend követelményeinek felel meg, hanem a tengerészeti igazgatás követelményeinek is. (Helyeslés a jobboldalon.) Mert nem tudjuk máskép elképzelni az igazgatást, csak ugy, hogyha annak szabad érvényesülés nyujtátik, hogyha egyeseknek, magánosoknak, községeknek a jogai vagy vélt jogai nem állják útját, szóval, ha semmiféle magánuralom nem állja útját a hatósági intézkedési körnek. T. képviselőház! A közvagyoni minősítés megakadályozza azt is, hogy azok a területek, amelyek itt mint res publicae tekintetnek, az államnak magánvagyonába kerülhessenek. T. i. ezek nem mint a íiskus tulajdonai szerepelnek, tehát ezen a réven sem kerülhetnek a telekkönyvi vagyonjogi forgalomba. Mert ha ez lehetséges volna, akkor odajutnánk, ahol kezdődnek az összeütközések, tág kaput nyitnánk azoknak az elbirtoklásoknak, elévüléseknek és mindenféle jogszerzéseknek, amelyek a jelenlegi állapothoz vezettek. Tehát e területek az állam köztulajdonává s nem magántulajdonává lesznek. Ez a törvényjavaslat álláspontja. A jogi rendezésnek ezt az elvi kiindulási pontját ajánlják a mai külföldi jogrendszerek is, amelyekben a tengerpart szintén a res publicae tárgyai közt szerepel, még ott is, ahol ez nem valamely törvénykönyv pozitív intézkedésén, hanem a gyakorlat és elmélet felfogásán sarkallik. A törvényjavaslat tehát ebben a részben is tisztázza azt a helyzetet, amely eddig nagyon könnyen elhomályosodott, mert a közvagyoni jogi jelleget, amely — ismétlem és hangsúlyozom — megfelel a jelenlegi állapotnak, Horvát-Szlavonországok és az anyaország jogának is, ezt a jogi minősítést
