Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-491

i91. országos ülés I9ih január 12-én, hétfőn. 47 bíróságok hatásköréből, igazán nem lephet meg bennünket, hogy az eskiidtbiróságoknak még megmaradt hatáskörét is devalválja azzal, hogy a nem királyi táblai székhelyen működő esküdt­biróságokat is felruházza a nyomtatvány utján elkövetett politikai bűncselekmények elbírálására vonatkozó hatáskörrel. Ez egy hatásköri deval­váczió, tehát lényegében a garancziák csökken­tése. (Ugy van! balfelöl.) Egyik garanczia gyanánt ismerte fel eddigi törvényhozásunk, de maga a t. minister ur is az indokolásban a nyomtatvány utján elkövetett bűncselekmények miatt indított eljárásban a kötelező vizsgálat fentartását. Az igazságügyi bizottság, nem tudom miféle bátorsággal meri rászánni magát, de nekiront a törvényjavaslat­ban is elismert ezen felfogásnak, szembeszáll a minister úrral ós az általa megállapított szöveg­ben egyszerűen kisemmizi a kötelező vizsgálatot a sajtó utján elkövetett bűncselekmények miatt indított eljárásból. Talán ezzel is a garancziákat akarta fokozni, amikor az előzetes letartózta­tásra vonatkozó rendelkezéseket nem csökkenti, hanem amint kimutattam, azon felelősségi rend­szerből kifolyólag, amelyet a törvényjavaslat megállapít, még ki is tágítja az összejátszás terére és amikor a garancziákat akarja fokozni, akkor lehetővé teszi, hogy rendőrközegek nyo­mozó eljárása induljon meg a nyomtatvány utján elkövetett bűncselekmények megtorlása terén is. Ilyen a t. minister urnak az az eljárása, amelylyel szerinte az 1848: XVIII. t.-czikkben mutatkozó hiányokat, fogyatékosságokat és hé­zagokat akarja kitölteni és helyrehozni. Amikor az önműködése nyomán visszaesés mutatkozik, nemcsak az 1848: XVIII. t.-czik­kel, hanem egyéb büntető és a bűnvádi eljárást szabályozó törvényeinkkel szemben is, ugy az anyagi, mint az alaki jog terén, érthető, hogy a t. minister ur példája ragadós és átmegy az igazságügyi bizottságra egészen odáig, hogy — amint az imént mutattam rá — még a minis­terrel is kész szembeszállni a garancziák csök­kentésének munkájában. Minden olyan részletet mellőzök most már, amelyet nem tartok okvetlenül szükségesnek álláspontom indokolására, de még sem mellőz­hetem hallgatással azon rendelkezéseket, ame­lyekről a t. minister ur szintén azt állítja, hogy azért vette fel azokat, mert a sajtószabad­ság garancziáit akarta velük fokozni. Egyik érinthetetlennek nyilvánított alap­elvül tartja elibénk felszólalásában a t. igaz­ságügyminister ur a javaslat azon rendelkezéseit, amelyek az eljárás gyorsítására vonatkoznak. E rendelkezések alatt természetesen értenünk kell a javaslat azon intézkedéseit is, amelyek az eljárás gyorsítását azzal akarják elérni, hogy a védelemnek és a vádnak bizonyítási jogát kor­látozzák. Sajátságos dolog és igen kirívóan jellemzi az igazságügyi bizottság javítási munkáját me­gint az, hogy még a törvényjavaslat szövegének azon rendelkezéseit illetőleg is, amelyekben a védelem szabadsága ellen elkövetett sérelmekkel szemben bizonyos korrektivumot akar abban nyújtani, hogy a bíróságnak jogot ad arra, hogy a bizonyítékok előterjesztésére szabott határidőt meghosszabbithassa, az igazságügyi bizottság az­zal kívánt a maga javítási feladatának eleget tenni, hogy ezen meghosszabbítási jogot tartal­mazó rendelkezéseit az eredeti javaslatnak egy­szerűen, minden indokolás nélkül törülte. Én nagyon kíváncsi vagyok és el is várom a t. előadó úrtól, magyarázza meg nekünk az igazságügyi bizottság által követett ezen eljá­rásnak az indokát. Mert ennek elejtése is megint semmi egyebet sem mutat, minthogy árkon­bokron követik az igazságügyminister urnak azon kétségtelen tendencziáját, hogy sajtóperek­ben a védelem szabadságát, a gyorsítás ürügye alatt, még annál is nagyobb mértékben korlá­tozza, amely mértéket elegendőnek tartott az igazságügyminister ur a maga czéljainak eléré­sére a törvényjavaslat eredeti rendelkezései sze­rint. Csodálom, hogy nem hivatkozik a t. mi­nister ur se felszólalásaiban, sem az igazság­ügyi bizottságban és a törvényjavaslat indoko­lásában arra az előzményre, amelyet Horváth Boldizsárnak az esküdtszékek felállítására vo­natkozó rendeletéből meríthetne. Mert igaz, be kell ismernünk — a tárgyilagosság meg­óvásának kötelessége indít erre — hogy ezen a szabadelvüség szempontjából semmi kifogás alá sem eső ministeri rendeletben is van bizonyos korlátozása a bizonyítékok előter­jesztésének, a mikor erre Horváth Boldizsár ren­delete három napot enged, ha helyben laknak a védelem szerint kihallgatandó tanuk és szak­értők, és hat napot enged akkor, ha azok nem a bíróság székhelyén laknak. Igen ám, csakhogy ugyanezen ministeri rendelet 56. §-a egész világosan megadja a jogot arra, hogy még a tárgyalás folyama alatt is hivátkozhassák a vádlott és védője uj bizo­nyítékokra. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A t. minister ur által kontemplált rendelkezések pedig tulajdonképen egyszerűen a limine elütik a védelmet a bizonyítékok előterjesztésének nagy erejétől, amikor arra szorítják a vádlottat és a védőt, hogy az ott meghatározott határidők alatt legyenek kénytelenek bizonyitékaikat, az azoktól való elesésnek terhe alatt előterjesz­teni. Semmi egyebet nem jelent ez, t. ház. mint azt (Halljuk! Hallju7c!) hogy vagy kény­telen vagyok feltárni a magam összes hadállását az ellenfél előtt és a hatalom eszközei által nagyon is lehető módon kaput tárni annak a visszaélésnek, hogy a hatalom befolyásának segít­ségével az én bizonyítékaimban rejlő erőt ki lehessen játszani, vagy pedig, ami természetesen nem kisebb veszedelem, egyszerűen el vagyok ütve mindenféle bizonyítástól. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbalolclalon.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom