Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.
Ülésnapok - 1910-500
474 500. országos ülés Í9ih- január 23-án, pénteken. elkövetett rágalmazás és becsületsértés esetére nézve, igenis meg lehet okolni, komolyan leket támogatni a sajtó utján, a tékát manapság százezrekre és milliókra menő emberek előtt elkövetett rágalmazásoknak és becsületsértéseknek, s általában más kárt okozó cselekményeknek nagyobb veszélyességével, mert azok nagyobb nyilvánosságnak is. (Igaz ! ügy van !) Ezzel, gondolom, jelezhettem azon álláspontomat, hogy az a nóvum, amely a 39. §-ba felvétetett, tökéletesen igazolva van. (Ugy van !) Egyebekben pedig a nyomdatulajdonos a mai jogszabályok értelmében is felelős a nyomtatvány utján elkövetett bármely büntetendő cselekmény és a magánjogikig tiltott cselekmény esetében a kár okozásáért, s ennek következtében ez a javaslat nemhogy valamely uj terhet róna annak vállára, hanem bizonyos fokig, t. i. a felelősség sorrendje tekintetében, még kedvezőbbé teszi a nyomdatulajdonos helysetét. Ma a nyomdatulajdonos a többiekkel egyetemlegesen felelős magánjogilag, épen ugy, mint az angol jog általános tétele szerint. A javaslat pedig a fokozatos felelősség sorrendjét illetőleg oly szabályokat vesz fel, amelyek, legalább a felelősség sorrendjében, bizonyos enyhítést tartalmaznak. Természetesen érdemileg fentartjuk a nyomdatulajdonosnak objektív felelősségét is. Hogy ez tételes magyar jog is, azt a birói gyakorlat igazolja. így egy a legutóbbi időben, nevezetesen 1913. deczember 1-én a nagyváradi törvényszéknél hozott Ítélet fekszik előttem, amely egyenesen egy ott megjelenő napilapnak szerkesztőjén felül a nyomdatulajdonost is egyetemlegesen kötelezi 6800 és néhány korona kár megtérítésére, ami semmiesetre sem történhetett volna meg akkor, ha ez nem volna mai tételes magyar jog. (Igaz! ügy van !) Mindezek azt mutatják, hogy az az aggodalom, amelyet a nyomdászok e tekintetben annyira hangoztattak, minden esetre túlzott. Egyik előző felszólalásomban ráutaltam, hogy azon aggodalmaknál fogva és azon a komoly vita keretében is kifejtett érveknél fogva, amelyeket a t. ellenzék részéről hallottam volt, ezt a kérdést november óta ismételve és ismételve megfontolás tárgyává tettem s anélkül, hogy azt az álláspontot, amelyet a javaslat tartalmaz, akár alajDtalannak, akár felületesnek, akár jogosulatlannak tartottam volna, igenis foglalkozva az anyaggal, háromféle ujabb szövegezést állapítottam meg. Nem vagyok azonban meggyőzve arról, hogy a javaslat álláspontja téves, igaztalan vagy jogosulatlan, s azért a 39. és 40. §-okat fentartom és elfogadásra ajánlom. (Élénk helyeslés.) T. képviselőház! Legjobb meggyőződésem szerint ez a magyar sajtónak, különösen a publiczisztikának, a politikai sajtónak szabadságát abszolúte nem fogja érinteni s egyúttal nem fogja semmi irányban meggátolni az érdekelt munkáskörüket abban, hogy ők anyagi helyzetük javítására irányuló teljesen jogos törekvéseiket ezentúl is a törvényes határok között érvényesítsék. A kérdés egyéb részeinek szabályozása, mint már erre más alkalommal utaltam, a sztrájkjog keretébe tartozik és lehetetlen is volna, hogy a sajtóról szóló törvényjavaslat keretében ilyen nagy materiát, mint amilyen a sztrájkjog, összes kiágazásaiban felvétessék. Hiszen ennek a kérdésnek igen bonjrorult részletei vannak. Nagy Ferencz : Szerződésszegés ! Balogh Jenő igazságiigyminister: Nevezetesen pl. az, hogy a bojkott, a szerződésszegésre vonatkozó felhívás, kötelez-e kártérítésre, stb. Minthogy pedig a kormány, amint kijelenteni szerencsém volt, foglalkozik a sztrájkjogra vonatkozó javaslattal, az érdekelt munkásköröket megnyugtathatja az a tudat, hogy ez a matéria majd más vonatkozásban közelebb az országgyűlés elé kerül. (Ugy van !) De van a dolognak egy harmadik oldala is, a melyet gróf Esterházy Móricz igen tisztelt képviselő ur hozott fel, akinek nagyon loyális, higgadt, szakavatott és különösen és én jóhiszeműségemet bizonyos felbiztató és erre törekvő közbeszólások daczára kétségbe, nem vonó fejtegetéseit ma is nagy köszönettel emelem ki. Mitől tart gróf Esterházy Móricz igen t. képviselő ur ? Attól fél, hogy hátha valaki közérdekből a valót megirja, ezzel másnak kárt okoz és ezáltal kötelezve lesz kártérítés fizetésére. T. képviselőtársam ebből a szempontból fel is vetette, kogjr legalább azon esetekre, hogyha közérdek szerepel, külön rendelkezésről kellene gondoskodni. Talán valami olyanról lehetne szó, — anélkül, hogy szövegezésbe bocsátkoznám, csak az eszmét vetem fel — hogy aki sajtótermékben való tényeket közérdekből közöl és ezeket a közleményeket bizonyít ja, — ha nem bizonyítja, természetesen felelős lesz — akkor arra nézve kártérítési kötelezettség nem áll fenn. Az ilyen tételnek a javaslatba való felvétele azonban felfogásom szerint felesleges, mert magától értetődő jogtétel ez és pedig elsősorban, mert a régi magyar magánjog is általánosan követi, hogy : qui iure suo utitur, neminem ledit; azt hiszem, a plánum tabulareban is benne van. (Ugy van !) De emlékeztetek arra is, hogy a való tényeknek közérdekből megirása meg van engedve és hozzáteszem, egészen határozottan, hogy visszaéléseknek közérdekből való leleplezése nemcsak joga a sajtónak, de ez a hivatása, ez a kötelessége, arra való a sajtó, ez az ő egyik legfontosabb feladata. Ha tehát e jogával él, ha e hivatását betölti, ha e kötelességét teljesiti, nem fog akadni magyar biró, aki azt. aki bebizonyitottan irja meg a dolgokat, kártérítésre kötelezné. Ez a dolog egyik oldala. A kérdés más vonatkozása az, és ez teszi aggodalmassá előttem a gondolatot, hogy amennyiben ezt a tételt, amely oly magától értetődő, felvennék, akkor tulaj donkép olyant foglalnánk a törvénybe, ami magánjogi elemi szabály. Másodszor, sajnos, az általános vita nem folyt le, — legalább — összes részleteiben nem folyt le normális
