Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-493

493. országos ülés 1913 január Ik-én, szerdán. 145 jelenlegi szövegezés mellett maga a 32. §. a foko­zatos felelősség rendszerének eltörlését jelenti. A 33. §. ismét ugy hangzik, mintha fentartaná az 18Í8. évi XVIII. t.-cz. intézkedéseit, mert azt mondja, hogy »a sajtó utján elkövetett bűntett, vétség vagy kihágás miatt első sorban a szerző felel ős«. Azonban ezt a kijelentést rögtön semmivé teszi a következő hozzáadással: »Szerzőként kell büntetni azt is, aki a bűncselekmény tényálladékát megállapító tartalom megalkotásában utasítással, adatok nyújtásával, szövegezéssel, ábrázolással vagy zenésitéssel vett részt.« Szerzőtársat eddig is ismert a judikatura ;ha a megírásban a szerzővel együtt dolgozott valaki, ez megállapította a szerző­társi minőséget. Ha tehát a javaslat csak ilyen szerzőtársra gondolt volna, akkor nem lett volna szükség uj rendelkezésre. De itt a javaslatban egye­nes utasításról, adatszolgáltatásról van szó ; ezen javaslat szerint tehát az is szerző lesz, aki uta­sítást ad. Nem arról az egyenes utasításról van szó, amely a 34. és 35. §. szerint a kiadó és a felelős szerkesztő felelősségének megállapításáról szól, ha­nem általában minden utasításról, minden útba­igazításról, amely a közlemény megalkotására vo­natkozik. Vagyis ebből azt lehet következtetni, hogy alig van közlemény, amelynek megírásáért magán a íäzerzőn kívül még többen ne kerüljenek a vád­lottak padjára, még pedig nemcsak a kiadó, hanem először az, aki írja, másodszor az, akitől az adato­kat kapta, harmadszor esetleg a segédszerkesztő, aki átstiüzálta, negyedszer esetleg aki bármiféle módon kiegészítette ezeket az adatokat és egy­általában a tartalom megalkotásában résztvett, ugy hogy ezzel a j ogbiztonság szempontjából kell foglal­koznunk, mert hiszen egyenesen a jogbiztonságba vág bele ez az intézkedés és — inkvizitórius eljárás lévén a javaslat szerint — mindenki ki van téve annak, hogy ezen a czimen kutatni fogják, kitől kapta az adatokat és ezen kutatások révén a leg­nagyobb kellemetlenségeknek lesz bárki olyan is kitéve, akinek esze ágában sem volt az, hogy amit ő jóhiszernüleg vagy tudott dolgot valakinek el­mondott, az esetleg sajtó utján még valami idő­szaki lapba fog belekerülni. Ez annál veszedelmesebb, mert hiszen az elévülésnek a szabályozása is olyanforma, hogy, habár látszólagosan föntartja is a javaslat az eddigi elévülési határidőket, hogyha az eljárás megindittatott, ez az elévülés az általános bün­tetőjogi elévülés határideje alá esik. Vagyis soha sem tudhatja az a szerkesztő, sem pedig az a kiadó, aki ellen az eljárást akár utasítás, akár adatnyujtás, akár más czimen folyamatba lehet tenni, hogy a folyamatbatétel mikor történik meg. Nem ugy, mint eddig, amikor hat hónap vagy egy esztendő alatt, ha a vádirat be nem nyújta­tott, akkor az elévülés folytán az illető szellemi munkás szabadult a felelősség alól, míg a mostani javaslat szerint ezen büntetőjogi elévülés egész időtartama alatt soha sem lehet tudni azt, hogy, KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXI. KÖTET. bármily csekély mértékben vett is részt valaki egy ilyen hír megszerkesztésében vagy közre­adásában, mikor fogja az illető vizsgálóbíró ezen hírért, a sajtóközlemény megjelenéseért az illetőt felelősségre vonni. (Igaz ! 11 gy van ! a haloldalon.) T. képviselőház ! A jogbiztonság szempont­jából ügyelni kell, hogy a szerző ne védekezhessék rosszhiszeműen a felelős szerkesztő vagy a kiadó egyenes utasításával. Hiszen a szerző az 50. §. szerint már nem áll kényszer alatt, mert meg­tagadhatja a közlemény megírását, ha ismeri a tartalmát. Ennélfogva szükséges lenne az, hogy a. szerkesztő vagy a kiadó felelőssége csak az eset­ben állapittassék meg, hogyha az egyenes utasítás akkép történnék, hogy az utasítás a kéziraton vagy egyébként elismertetett. Homályos a javaslat a tekintetben is, hogy köteles-e a felelős szerkesztő vagy kiadó a szerzőt megnevezni. Erre eddig nem volt köteles és ez felelt meg a sajtószabadság elvének. Hiszen még azon sajtójogok is, amelyek a felelős szerkesztőben vagy kiadóban vélel­mezett szerzőt láttak, lehetővé teszik az anoni­mitás megőrzését. Ki kell zárni annak a lehető­ségét, hogy a felelős szerkesztő vagy kiadó tanu­zásra legyen kényszeríthető arra nézve, hogy ki a szerző, sőt ezt a kedvezményt ki kellene terjesz­teni a szerkesztőség minden tagjára, mert a szer­kesztői titok megőrzése egyszersmind a hírlapírói tisztességnek is követelménye, (ügy van! a baloldalon.) A javaslatnak a kártérítésre vonatkozó in­tézkedései szintén nem állják ki a jogi kritikát, mert habár bizonyos tekintetben helyesnek is­merjük is el azon magánjogi elvet, hogy a valótlan hirek rosszhiszemű terjesztésével oko­zott vagyoni kárért a kártevő kártérítéssel tar­tozzék, mégis ezen elvnek gyakorlati keresztül­vitelénél a legnagyobb óvatossággal kell eljárni. A mostani jog szerint a becsületsértés és rágal­mazás esetén sem Ítélhető meg a sértett részére vagyoni kár. Ha most, minden átmenet nélkül megyünk át egy másik rendszerre, akkor az nem csaphat a végletekbe. Elégséges annak megállapítása, hogy a sértett, amennyiben a sajtó-deliktum fennállása bíróilag megállapitta­tott, a deliktum által okozott vagyoni kárnak megtérítését követelheti, vagyoni kár gyanánt pedig a foglalkozásában őt ért károsodást szá­míthatja fel. Amennyiben pedig nincs megállapított sajtó­deliktum, csak valótlan és rosszhiszemű hirek terjesztése miatt legyen kártérítési igény támaszt­ható szintén ezen mértékig. De veszedelmesnek találom azt, hogy a javaslat olyan általános kifejezéseket használ, hogy sajtóbeli közlemény­nyel okozott vagyoni kár, mert egy ilyen álta­lános kijelentés a legképtelenebb igények támasz­tására vezethet. Lehetetlen intézkedés és súlyosan megnehe­zíti az időszaki lapok fentartását a 40. § azon rendelkezése, mely szerint pénzbüntetésért, bűn­ügyi költségért, sőt a kártérítésért is végső 19

Next

/
Oldalképek
Tartalom