Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-493

493. országos ülés 1914 január U-én, szerdán. 139 zottak, Tamay szerint a judikatura enyhe bírás­kodásának rovására kell irni. Daczára ennek, nem zárkóznám el egy ob­jektív, pártczélokat nem szolgáló sajtóreforra elől, amely minden becsületsórtési, rágalmazási és az erkölcstelenségnek terjesztése miatt indí­tott ügyben a legnagyobb szigorral járna el; de semmi esetre sem mehetne felfogásom addig, ameddig például a törvényjavaslat 24. §-ának 7. pontja megy, amikor azt mondja, hogy bűn­tettetik az (olvassa): »aki szándékosan valótlan hirt tesz közzé és ezzel kárt okoz«. Ezt a pontot Rakovszky Iván t. képviselő­társam vette meleg védelmébe s különösen hang­súlyozta, hogy hiszen ott van beszúrva a »szán­dékos« szó is és utoljára csak a szándékos hazugságot mi nem akarjuk védelmünkbe venni. Én is Deák Eerenczczel tartok, hogy csakis az igazat legyen szabad megírni, de hogy az igaz­ság védelmének ürügye alatt minden kritikát esetleg lehetetlenné tegyünk, ezt mégis teljesen abszurd és lehetetlen dolognak tartom. (Helyes­lés a bal- és a szélsőbáloldalon.) Itt ennek a »szándékos« szónak beszúrása vagy szándékos ravaszság, vagy szándéktalan magyartalanság. Hirt közzétenni mindig csak szándékosan lehet. Hogyha ezt a pontot meg akarnók vala­mennyire tisztítani attól, hogy ne látszódjék ürügynek, annak helyes magyar fogalmazása csakis így szólhatna, hoKy: »aki tudva valót­lan hirt tesz közzé«. Különben is ezen pont alapján majd minden ellenzéki kritikát, minden szabadabb politikai mozgást lehetetlenné fognak tenni. Ha valamely újság egy köztisztviselőnek működését becsületét érintő módon fogja majd kritizálni, ez a tisztviselő egyszerűen csak ezen szakaszhoz fog majd fordulni. (Igás! Ugy van! balfelöl.) Mert először elkerüli az esküdtbiró­ságot; másodszor jobban büntetteti a vádlottat, mert hiszen rágalmazási ügyben egy évi fogház és 2000 koronáig terjedhető pénzbüntetés, ezen szakasz alapján pedig egy évi fogház és 4000 koronáig terjedhető pénzbüntetés lesz kiszabva; harmadszor neki magának is kevesebbet kell majd bizonyítania; és negyedszer ráadásul még esetleg nem létező reputácziójának károsítása czimén jövedelemhez is jut. (ügy van! a bal­oldalon.) Ezen pontot Rakovszky Iván t. képviselő­társam egy példával is illusztrálta, amely sze­rinte sem nem rágalmazás, sem nem becsület­sértés és mégis kárt okoz. Azt mondja: T alaki ki van szemelve egy fontos állásra és egy lap azt irja, hogy igaz, ez az ur végtelenül becsü­letes, nagyon tehetséges, nagyon szorgalmas ember, akit a legnagyobb tisztelet illet, de ha pl. vadászatra van meghiva, nem használható, mert neki a vadászat fontosabb mindennél. Ez ugyebár, — ugy mond, — nem rágalmazás, mert közmegvetésnek az illetőt nem teszi ki, büntetőeljárás megindítását nem vonja maga után, becsületsértést nem involvál és esetleg ez az ember mégis elveszti azt az állást, elveszti a hivatásához szükséges tekintélyt és mindezt egy valótlanság, egy hazugság miatt. Hát, t. ház, ha ez a példa megáll, ha csak­ugyan akad oly agyalágyult vállalat, hatóság vagy intézet, amely kizárólag ilyen kis hir miatt egy kiváló embert elejt, akkor e szakasz alapján — hogy én is tótágast álló példával éljek, — minden szabadabb mozgalom büntethető lesz, lehetetlen lesz minden irodalmi, minden művészi kritika, sőt a legártatlanabb tréfa is. mert a szándékosságot, a károkozást könnyű lesz bele­magyarázni. (Ugy van! a bal- és a szélsőbal­oldalon.) Igazán nem hoztam volna fel Rakovszky Iván e példáját, ha őt nem fogta volna el vég­telen fájdalom afelett, hogy az ellenzék érvei­ben, amelyeket e javaslat ellen használt és basznál, rendkívül sok túlzással él, vagy amint ö maga kifejezte: a javaslat kifigurázásával. Ezért kellett e példát bemutatni, hogy hát a védekezés is produkál ilyen paradoxonokat, ilyen túlzásokat, amelyeket komolyan venni nem lehet. Hogy a javaslat felelősségi rendszeréről is szóljak néhány szót, itt szintén csodálatos dol­got találunk. Ha azoknak a tanácsadóknak, akiket a t. minister ur felemlített, tudományos meggyőződésüket kutatjuk, amint azok pár év előtt különböző tudományos egyesületekben meg­nyilatkoztak ós ha a jelen törvény felelősségi rendszerét vizsgáljuk, oly éles ellentétet találunk, hogy nem következtethetünk másra, mint arra, hogy vagy a minister ur nem fogadta meg az ő tanácsukat, vagy az illetők változtatták meg álláspontjukat. (Halljuk! Halljuk! a bal- és a szélsőbaloldalon.) így pl., ugy tudom, nem tévedek, egyik munkatársa, Einkey Ferencz igy nyilatkozik: Sajtótörvényünk u. n. fokozatos felelősségi rendszere kétségkívül oly népszerűvé lett hazánk­ban és annyira a szabadság biztositéka gyanánt tekintetik a közvéleményben, hogy annak eltörlése bizonyára erős reszenzust keltene, törvényhozási keresztülvitele is nehezen volna remélhető.« Ebben, azt hizzein, téved. Megelégednénk részünkről azzal, ha a foko­zatos felelősségre vonás elvének fentartása mel­lett egyfelől a sajtóvétségről tudomással nem birő személyek (nyomdatulajdonos) a felelősségi sorozatból kihagyatnának, másfelől a valódi bűntettes, (beküldő és társtettes), átdolgozó, át­vevő, kiadó megfelelő büntetéséről történnék gondoskodás. De ott van Tamay János, egy másik munkatársa az igazságügyminister urnak, akinek legújabban, 1913-ban, megjelent munkájának első fejezete kizárólag a felelősségi rendszerrel foglalkozik, amelyet igazán nagy élvezettel ol­vastam el. Hogy az ő álláspontját megvilágít­sam, hosszabb idézetekkel élni nem akarok, csak pár rövid sort akarok idézni. 18*

Next

/
Oldalképek
Tartalom