Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-493

í93. országos ülés 191í január lí-én, szerdán. 135 könnyen teheti, mert őrajta politikai felelősség nem fekszik, de amennyiben én terjesztem elő ezt a javaslatot és ezzel például Pop Csicsónak haragját esetleg magamra vonhatnám és a román paktumot zavarhatnám, természetes dolog, hogy indítványommal máris deferálok. Eszerint egyik indítványom az, hogy annak is meg kell határozva lennie a törvényben, hogy minő nyelven történjék a javaslat 16. §-áhan előirt feltételek szerinti bejelentés. A helyreigazítás joga, amellyel most leszek bátor foglalkozni, egyike még e sajtójavaslat legkevésbbé hibáztatható részének. Maga az elv azonban ugy, amint az itt e törvényjavaslatban keresztül van vive, egyenesen veszedelmes a magyar sajtószabadságra. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Sokkal több jogot ad annak a félnek, akiről az újságíró és a kiadó a jelenlegi törvények között igen meg fogja fontolni a súlyos büntetések fenyegető veszedelme alatt, hogy mit irjon és igy ez a sajtó sokkal rosszabb helyzetben van, mint az az egyén, akiről több, mint valószínű, hogy ilyen körülmények között csak a való igazságot fogja megírni. És mégis előállhat egy ludas ember azzal és követelheti, hogy a lapnak előbbi czikke formájának megfelelő helyen és terjedelemben, az ő általa megválasztott kifejezésekkel, ez az úgynevezett helyreigazítás megjelenjék és pedig a legközelebbi számban. És ami ezenkívül szerintem még egy nagy, külön veszedelem, az az, hogy kommentárt ehhez a szerkesztőnek fűznie abszolúte nem lehet, amit én abszolúte megérteni nem tudok, mert ez nem paritás, hanem ez szerintem a paritás elvének ferde felfogása. Bizonyára abból indultak ki, hogy ha az újságíró azt irta meg, amit megirt, akkor a paritás azt kívánja, hogy az illető érdekelt — és ez a bizonyos uj egyéne a javaslatnak — hogy az illető érdekelt a maga védelmére szintén azt írhassa meg, amit akar. Csakhogy az előbb voltam már bátor reámutatni arra, hogy az újságíró bizonyos mértékig handicapelve van, mert az újságíró és a kiadó a büntetéstől való félelemből csak az igazat fogja az illetőről megírni, holott az a bizonyos sértett azt teheti közzé a lapban, amit ö épen akar. Az az eljárás, amelyet a törvényjavaslat 21. és 23. §-ai foglalnak magukban, t. i. a mikor arról beszél a törvényjavaslat, hogy ha a szerkesztő a helyreigazító nyilatkozat közzétételére vonatkozólag kötelességének törvényszerüleg eleget nem tesz, ennek miféle törvényszerű következményei lehetnek, hogyan folyik a tárgyalás stb. erre a 21. §-ra vonatkozólag, mondom, előre megjósolom az igen t. igazságügyminister urnak, hogy ebből a bíróságoknak olyan tömeges uj megterheltetése, annyira nem bírói munkával való elfoglaltsága fog előállani, ami nem is nevezhető jogászi munkának, amit jóvátenni ujabb bírói létszámszaporitással sem lehet. Higyje meg nekem a t. képviselőház, hogy ebből még az a nagy veszedelem is be fog következni, hogy ezzel a politika a mindennapi életből be fog vonulni a birói termekbe. Ha pedig a bíróság ítélkezés szempontjából példát a magyar képviselőház mentelmi bizottságától vesz, akkor az ebből származó veszedelem a legimminensebb, a leghelyrehozhatatlanabb, a legkárpótolhatatlanabb és a legsúlyosabb. A 23. §. a helyreigazitási jognál a szerkesztő kötelességévé teszi a helyeigazitást, holott az egész javaslat rendszere a kiadói felelősség elvén épül fel. Azt hiszem, hogy ez egy tévedése a javaslatnak, lehet azonban, hogy én indulok ki helytelen álláspontból, de én ugy képzelem, hogy ez a szerkesztő és a kiadó között számos kontroverziára adhat okot. A szerkesztő akarja, a kiadó pedig nem akarja a helyreigazítást, kötelezve pedig a szerkesztő van és nem a kiadó. Már pedig attól komolyan igazán nem kell tartanunk, hogy ezt a törvényjavaslatot nem kiterjesztő értelemben fogják alkalmaztatni. Amig egyrészről dicsekszik az igazságügyminister ur azzal, hogy mennyire védte meg a sajtószabadságot, addig a törvényjavaslat 11. §-ában oly korlátlan hatalmat biztosit a közigazgatásnak, amely mindazt, ami talán látszólagos jog lenne is ebben a javaslatban, egyszer és mindenkorra konfiskálja. Olyan nehéz kérdésekben, mint aminő a közrend, közerkölcs, családi élet kérdései, amelyekben akárhányszor látjuk, hogy a birói függetlenség minden biztositékával felruházott tanácsban döntő három birói fórum mindegyike más állásponton áll, fiatal, esetleg csak a közigazgatási életben prakszist szerzett emberek fognak dönteni, akik esetleg szigorlataikban még a bűntetőjognál sem tartanak. A javaslat értelmében ők lesznek döntő fórumai ezeknek a rendkívül nehéz kérdéseknek és óriási Összegig menő anyagi károkat okozhatnak döntésükkel. Ezt a rendelkezést feltétlenül perhorreszkálandónak kell tartanunk. (Igaz! Ügy van! a baloldalon.) Mig a bíróságok csak meghatározott fogházt és pénzbüntetést róhatnak ki bűncselekmények esetleges fennforgása esetén, addig itt a közigazgatási tisztviselő, akitől a lap elkobzása függ, mérhetetlen károkat okozhat, tehát jogköre felülmúlja a bírósági hatáskört. (Ugy van! a baloldalon.) Beszédem végére érkeztem el, t. képviselőház. És amikor azt befejezem, megint vissza kell térnem arra, amivel kezdtem: hogy nem anakrónizmus-e a mi részünkről bárminő szabadságról beszélni ebben a házban, ahol a közelmultak eseményei elég bizonyságot szolgáltattak arra, hogy a mostani kormány mindannak, ami szabadság, ellensége. (Ugy van! balfelöl.) Amikor mi rendkívüli körülmények között vállalkoztunk annak a kötelességnek a, teljesítésére, hogy a sajtószabadság megvédelmezése érdekében szerény erőnkhöz képest kifejtsük