Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.
Ülésnapok - 1910-491
8 hVl. országos ülés 19Í4 január 12-én, hétfőn. e kérdés mellett hosszasabban immorálni — hogy magában Budapesten a munkanélküliek száma folyton és ijesztő mértékben növekedik, a százezret közelíti már meg a munka és kenyér nélkül szenvedőknek száma. De nemrégen merült fel egy másik jelenség, amely igazán megdöbbenthet mindenkit ebben az országban, akinek még van érzéke a nép nyomora, szenvedése iránt. Ugocsa vármegyének egyik főszolgabirája hivatalból intézett volt a kormányhoz felterjesztést az iránt, hogy szüntesse meg a kivándorlási tilalmat, ami más okokból azóta meg is történt. De most legújabban is ennek egészen megfelelő jelenség az, hogy — gondolom — a t. ministerelnök ur szűkebb hazájában, Bihar vármegyében egyik kisközségnek elöljárósága egyszerűen testületileg lemondott tisztségéről és hivatalos beadványban kijelentette a főszolgabiró előtt, hogy azért kénytelen lemondani, mert ők maguk sem képesek a mindennapi kenyeret megkeresni, kivándorolnak tehát valamennyien olyan országba, ahol van még a munkából való megélhetésre valami halvány reménység. Hogy ilyen időben ilyen javaslattal lép elénk a t. kormány, én ennek egyéb okát és czélzatát, mint politikai okot és politikai célzatot, megtalálni nem vagyok képes. (Ugy van ! ügy van ! a szílsőbaloMalon.) Hiszen érzi azt a t. kormány, érzi azt a t. többség is, hogy mégis csak kell valamivel valami plauzibilis módon indokolnia ennek a javaslatnak ilyen körülmények között való előterjesztését. Hiszen tudvalevő dolog, hogy aki okokat keres, az rendszerint talál ürügyeket. Hangoztatják, hogy szükség van a reformra, mert meg kell védelmezni magának a sajtónak is a tisztességét, meg kell védelmezni a közönséget a sajtó azon visszaélései ellen, amelyek, mint a rendes szólásmód tartja, a sajtó parazitái részéről fenyegetik a társadalmat. Ez nagyon tetszetős jelszó, de én kénytelen vagyok azon meggyőződésemnek kifejezést adni, hogy tulajdonképpen ez nem fakad egyébből, mint abból a gyűlöletből, amelylyel a tisztelt többség igen jelentékeny része az ujságirók iránt egyáltalában viseltetik, (ügy van ! a baloldalon.) Hát a közélet más terén nem találkozunk parazitákkal? (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Én nem akarok itt ismételten utalni azokra a botrányokra, amelyek már annyiszor szóbahozattak ebben a képviselőházbau. Ha parazitákat akar irtani a t. igazs'ágügyminister ur, nem kell nagyon messzire mennie ! Irtsa ki azokat a közéletből, gondoskodjék olyan javaslatok előterjesztéséről, amelyek ilyen visszaélések elkövetését akadályozzák meg ! (Helyeslés a baloldalon.) Tessék azt a preventív hatásra számitó felfogását ezekkel a visszaélésekkel, ezekkel a — azt hiszem nem kisebb megvetésre méltó — parazitákkal szemben érvényesíteni, amely preventív felfogásának hatásáról itt oly ékesszólóan nyilatkozott volt, — amire beszédem későbbi folyamán különben leszek még bátor visszatérni, Fernbach Károly.: Paraziták mindazok, akik a sópénzből kaptak ! Bakonyi Samu : A dolog ugy áll, hogy ez az ujságiró-gyülölet más államok parlamentjében is mutatkozott, a szabadságnak és éppen a sajtószabadságnak klasszikus hazájában, Angliában is. ahol példának okáért az országgyűlési tudósítók az alaki jog szerint még ma is mint eltűrt idegenek ülnek a parlament karzatán. De hogy ez a felfogás a századok folyamán mennyire megváltozott, azt nagyon érdekesen jellemzi az angol alsóház történetéről irt tanulmányában Palgrave, aki a többek között megállapítja, hogy ezek az idegenek az idők folyamán mint az angol parlament legjobb barátai ismertettek el és ezt természetesnek találja, mert a parlament működésének kiegészítő részét látja a parlamenti tudósítók munkájában ; olyan tényezők ők, amely nélkül nem képzelhető el a nyilvánosság, amely éltető eleme az igazi parlamentarizmusnak. Ez a meggyőződés az angol parlamentnek az idegeneknek tekintett ujságirók irányában érzett idegenkedését az idők folyamán a legmelegebb szeretetté változtatta át, mert felismerték azt a rendkívüli értéket, amelyet a hírlapírói közszolgálat a parlament működését kiegészítő munkájával képvisel. Ezért mondja Palgrave, hogy : »Egy szabad ország dicsőségét és erejét az igazmondás, az őszinteség és a közbizalom képezi ; semmi által sem érvényesítheti inkább, mint a becsültetés és befolyás által, melyet élveznek amaz ismeretlen, névtelen úriemberek : a parlamenti viták tudósítói*. Ilyenné változott át az ujságirók munkájával szemben az angol közfelfogás. Mondám, hogy Angliában megvolt ez a zsurnaliszta-gyülölet. Mondám, hogy ez a gyűlölet egy időben ott igen heves volt és hogy az is megtörtént, hogy ott is ürügyül használták fel a sajtó egyik-másik botlását és a sajtó egyes közegeinek a sajtó hivatásához méltatlan visszaélését. Mikor még csirájában volt a ma annyira hatalmas sajtó, megtörtént, hogy egy Fligging Post, egy Gyorsposta nevű újság bizonyos magánspekulácziófc szolgálatába állott és oly irányú híreket terjesztett, amelyek alkalmasak voltak ara, hogy megingassák a kibocsátott bondok hitelét. Az ennek folytán keletkezett felháborodás hatása alatt a speaker Salisbury Jánost, a lap szerkesztőjét a maga hatalmával elfogatta és bilit terjesztettek be arról, hogy a hírek előleges engedély nélkül közzé ne tétessenek és elhatározták a bili sürgős tárgyalását. De 48 óra aüg telt el, amikor meg kellett volna kezdődnie a tárgyalásnak és máris lecsillapodott a közfelháborodás, az angol törvényhozó alapos megfontolás tárgyává tette azt a veszedelmet, amely a sajtószabadságra háramolhatik egy alkalmi okból keletkező, korlátozást tartalmazó törvényes intézkedésből. És amikor szavazásra került a dolog, hogy első olvasásban is tárgyaltassék-e a bili, mindössze 16-an foglaltak állást mellette. A megfontolás
