Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-486

458 Í86. országos ülés 19Í3 deczember 15-én, hétfőn. sebben sújthassanak arra a sajtóra, amelyet ők így képzelnek szabadnak, (Ugy van ! ügy van ! a haloldalon.) Ugyancsak az eljárás rendjén van egy súlyos sérelem, amely nemcsak, mint a sajtó munkását, hanem egyáltalán, mint az állampolgárt érinti a hirlapirókat. nevezetesen az, hogy ha panasz tétetik ellenük, az eljárás első nyolcz napjában kötelesek összes bizonyítékaikat produkálni és ha erre nyolcz nap alatt nem képesek, azokkal többé sohasem élhetnek. Azt hiszem, a szabad sajtónak alapelve, amint Deák Ferencz is megmondotta, az, hogy igazat irjon és az igazat szabad megírni. Ha valaki ez ellen vét, elismerem, hogy bűnös, de hogy bűnös, azt szabatos eljárás és birói Ítélet kell, hogy megállapítsa. Már most bűnösségről lévén szó, szabad-e a bírónak, szabad-e az államhatalomnak a bizonyítás előterjesztésének lehetőségét megvonni, ez elé korlátot szabni ? Hiszen ez nem magánjogi per, ahol a fél akaratától, belátásától és ügyességétől függ, hogy rendelkezésre álló bizonyítékait mikor és hogyan produkálja, a perjogi érdek pedig az, hogy a per tartama bizonyos határok közé szorittassék, hogy a per örök időkre elhúzható ne legyen. Polgári perben van ennek értelme, mert senki sem szenved sérelmet vele, legfelebb csak az a fél, akit a mulasztás terhel. De büntetőperekben, amelyekben az állam köteles hivatalból inkvirálni a bűnösség jelenségeit, a vádlott bűnösségét vagy ártatlanságát, ilyen határidőbeli korlátokhoz fűzni jogvesztés terhe alatt a bizonyítékok előterjesztését, ez nemcsak sajtójogi szempontból, hanem általános büntetőjogi szempontból, de az igazság szempontjából is képtelenség és az igen tisztelt minister úrhoz, mint kiváló büntetőjogászhoz, egy ily javaslat teljesen méltatlan is. (Az elnöki széket gróf Lázár István foglalja el.) Nagy sérelem a kártérítés kérdése is ugy, amint itt szabályozva van. (Halljuk ! Halljuk I) Azt én elismerem, hogy minden szenvedett jogsérelem ellenében a megfelelő kártérítés vagy büntetés jár. Ez olyan igazság, amely alól a sajtó munkásait sem vagyok hajlandó kivonni. Azonban a kártérítés kérdését a t. minister ur ugy szabályozta, hogy annak alapján, ha az megállana, minden sajtótermék szerzőjét kártérítés alá lehetne vonni, eltekintve azon esetektől, amelyeket a minister ur a büntetőtörvénykönyvvel ellentétben, ezen bizonytalan fogalmazásban terjeszt elő, hogy kártérítés adandó mindazon esetekben, amidőn ellenértékkel arányban nem álló díjért valaki valamit közzétesz és ez által kárt okoz vagy becsületében sért valakit, stb. Ezt a büntetőtörvénykönyv különben is eléggé jól és szabatosan szabályozza. De nem fog hiba történni ezen fogalmazás mellett sem, mert meg vagyok győződve, hogy a bíróságok úgyis a büntetőtörvénykönyv fogalmazását fogják zsinórmértékül elfogadni és nem ezt a zavaros törvényt, mert ebből nem tudnak kiokosodni. Amidőn azonban beveszi a szándékosságot és ettől teszi függővé a kártérítési alapot és a szándékosság bizonyításának eszközeit szabatosan nem állítja oda, akkor egy olyan tág tért enged a kártérítés lehetőségének és az igazságtalan üldözésnek, amely beláthatatlan. Egyszerűen utalok arra, hogy a büntetőtörvénykönyv 1. §-a kimondja, hogy szándékosság nélkül bűncselekmény nincs. Ezt értem. Igaz, hegy nem minden esetben van igy, mert létezik gondatlanságból elkövetett bűncselekmény is. Nem akarok lapsust elkövetni, mert a gondatlanságnál tényleg nincs szándékosság; de a gondatlanságot kivéve, mindenütt a szándékosságot megkívánja. Már most a sajtóközleményeknél ennek a szándékosságnak inkvirálása már magában véve képtelenség. Nem gondolok azokra a parazitákra, akiket olyan vehemencziával kíván a minister ur üldözni, hanem a jóhiszemű, becsületes hírlapírót veszem, aki becsületesen szolgálatot akar tenni a köznek és saját tisztessége érdekében is inkorrekt dolgot elkövetni nem hajlandó. Ennek egész múltja, jelene és jövője garanczia arra, hogy abban, amit elkövet, közzétesz, jóhiszemüleg cselekszik, de azután kiderül arról, hogy amit közzétett, valótlan. Már most a közzétételben a szándékosság kolizumálva van, minden egyes esetben ; mert ha nem lett volna szándéka közzétenni, akkor közzé sem teszi és igy a szándékosság a közlővel szemben minden esetre bizonyítva van. Hol van rá nézve remedium, hogy ő a szándékosság czimén reá várható ezen üldözés és kártérítés alól mentesül ? Hol állapit meg a törvény ránézve valamely módot, hogy ezen nyilvánvaló vétlen és jóhiszemű szándékosságnak a következményeit magáról sikerrel elháríthassa ? A sajtószabadságra még nagyobb csapást mér ez a törvényjavaslat akkor, amidőn az anonimitást lehetetlenné teszi. Kérdem a t. igazságügyminister urat: ha nem lett volna a magyar sajtószabadságban is benne az anonimitás lehetősége, vájjon eltudja-e képzelni azt, hogy a magyar szabadság akként fejlődhetett vobia, mint fejlődött ő előtte ? Vájjon a hatalmi elnyomással szemben meg lehetett volna-e a magyar nemzeti érdekeket ugy védelmezni, amint azt a Falk Miksák, Kemény Zsigmondok, Csengeryek idején, egész sorozata nagynevű, kiváló embereinknek, a névtelenség oltalma alatt megvédelmezte, erőt és biztatást nyújtva a jövőre ; szilárd kitartásra buzdítva a nemzetet. (Ugy van ! balfelől.) Bocsánat, hogy e sorozatból Deák Ferenczet kifeledtem. Kossuthot pedig azért nem emiitettem, mert ő vállalta a felelősséget és börtönt is szenvedett érte. (Ugy van! balfelöl.) Vájjon a t. minister ur az anonimitásban rejlő nagy erőt a sajtószabadság terén mivel fogja tudni pótolni a nemzet számára ? Hiszen e törvényjavaslat esetleg századokra szólhat. A minister ur azt felelhetné, hogy nemcsak anonimitást nem akarok, hanem a szerzőséget és a felelősséget is 1 nem egy emberre, hanem kettőre, háromra, az