Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-484

tói, országos ülés 1913 tonik és mi nem történik, hanem az uj alakulatok, amelyek különösen a Balkán-háború folytán állottak elő, arra utalnak, de különben is régi meggyőződésem az, amióta foglalkozom állam ügyekkel, foglalkozom szerény tudásommal politikával, mondom régi meggyőződésem az, hogy feltétlenül el kell jönnie Magyarországon is annak az időszaknak, amikor be fogják látni, hogy mi nemzetiségiek nem függhetünk a levegőben, hogy minket is ki kell elégíteni, nekünk is meg kell adni a lehetőséget, hogy itt nemzeti szabadságban, kultúrában és gazdaságban fejlődhessünk és hogy itt találjuk meg a boldogulás és megélhetés összes feltételeit. Nem tudjuk, hogy ki lesz, hanem hisszük, hogy el kell jönnie annak, aki ezt a nagy eszmét meg fogja valósítani. Hogy Tisza István lesz-e, vagy pedig más, irreleváns; minden körülmények közt, aki megvalósítja, a magyarságnak nagyobb szolgálatot tesz, mint a nemzetiségeknek. (Mozgás.) Legfeljebb arról tesz majd tanúságot, hogy mily bölcs felfogása van, mennyire felismerte nemzetének és államának történeti hivatását. Mondom, hogy teljesen irreleváns, ki lesz az, de annak a férfiúnak megkell jönnie, aki ezt megcsinálja. De ez nem fog megtörténhetni személyes ambicziók kielégítésével, egyesek lekenyerezésével ; magának a népnek adandó jogokkal lehet ezt állandósítani és pedig oly jogokkal, amelyek a teljes nemzeti fejlődést biztosithatják. Tisztelt ház! Szupremáczia és hegemónia törvény által, mesterséges alkotásokkal fentartva, értéktelenek; belső érték kell, hogy szülje a szupremácziát vagy a hegemóniát, de kijelenteni, hogy ón vagyok a hegemón, ez egyúttal azt is jelenti, hogy a másik pedig a szolga. Ez a két fogalom csak ugy állhat egymással szemben, mint az ur a szolgával szemben; az ilyen szupremáczia, az ilyen hegemónia tehát az egyenlőség elvét teljesen kizárja. Azt mondottam, hogy e kornak el kell jönnie és szerény véleményem szerint kell, hogy ily irányban kezdeményezzék a munkát; minél előbb, annál jobb. Mert ne zárkózzunk el olyan jelenségek elől, amelyek körülöttünk lefolynak. íme különösen Magyarországot illetik azzal a váddal Ausztriában, igen számottevő politikusok részéről, hogy a magyar befolyás az, amely gyengíti a monarchiát. Aki az osztrák delegáczióban történteket figyelemmel kisérte, az meggyőződhetett róla, hogy egyetlenegy szónok sincs köztük, aki nem kívánná a Eomániával való legszorosabb baráti összeköttetést. Azonban két árnyalat mutatkozik és amig az egyik árnyalat a külpolitika helytelen vezetésében látja az elhidegülést, addig a szónokoknak egy igen jelentékeny része a túlzott magyar sovinizmusban látja az elhidegülés okát. És ez nem vonatkozik a kormánypártra, hanem arra, hogy ha valamit, hát azt elmondhatjuk, hogy csakugyan el nem palástolható ellenszenv mutatkozott az ellenzék részéről Eomániával szemben. deczeinber 5-én, pénteken. 419 Hiszen elhangzott a delegáczióban olyan felhívás is, hogy meg kell erősiteni Erdélyt. Én azt hiszem, hogy — és ehhez nem kell nagy diplomatának lenni — ez valóságos vádolás az irredentizmussal, valóságos vádolása ez .Romániának is. És amig az osztrákok, közöttük a legdisztingváltabb államférfiak is, dicsőitik a külügyministert, amiért Czernin Ottokárt küldötte Bukarestbe a jó viszonyt helyreállítására, addig nálunk szenvedélyes vita keletkezett arról, hogy hogyan merte a külügyminister ezt a veszedelmes embert kinevezni. Nem kisebb ember, mint ClammMartinitz tekinti a külügyi kormányzat első feladatának azt, hogy jóvátegyük Eomániával szemben mindazt a hibát, amit ellene elkövettek. Nálunk, mint mondám, mindent megtesznek, hogy ez a viszony elhidegüljön. Nem is említem a sajtó czikkeit, amelyeket nyáron hozott és amelyekben minket is, mint románokat, mélyen sértett legszentebb érzelmeinkben. Amikor ugyanis arról volt sző, hogy Románia mozgósít, egyes ellenzéki lapok mérges tollakból a legdurvább gyalázkodást szórták a román hadseregre, amelyről később kitűnt, hogy egyetlen hű barátja volt ennek a monarchiának, ugy, hogy joggal támadják meg osztrák részről a külügyministert azért, hogy egy bizonytalan barátságért feladta és eljátszotta Romániái: ak éveken keresztül kipróbált barátságát. Ezt nem kisebb lap irta, mint a »Neue Freie Presse«. Aki érdeklődött a dolgok iránt, meggyőződhetett arról, amit én mondok. Igenis, Románia volt állam, amely hűséges társa, szövetségese volt ennek az államnak, mindvégig akkor is, amikor a mi külügyministerünk talán különb szövetségeseket keresett a bolgárokban. Ez a lap (»Neie Freie Presse«) vádolja a bolgárokat hálátlansággal és nyíltan jelzi, hogy Románia nélkül, Károlynak fegyverei nélkül Bulgária talán sohasem lett volna az az állam, amivé lett és ugyanakkor, itt egy tisztelt képviselőtársam azt mondja, hogy ebben a nagy bonyodalomban az államnak egyetlen egy jó barátja volt, még pedig Bulgária. Ily körülmények között ne csodálják, ha mi azt állítjuk, hogy igenis elérkezett talán az az idő,, amikor az államot belsőleg konszolidálni kell. És ezt nemcsak mi mondjuk, nemcsak az osztrákok mondják, hanem épen akkor, amikor legjavában folytak ezek a Balkán-harczok és amikor a szövetségesek győzelmet győzelemre arattak, egy igen tekintélyes budapesti lap, az »Az Ujság« 1912. évi 273. számában megjelent »A nemzetiségek« czimü vezérczikkben azt mondja (olvassa): »A Balkán-államok uj elhelyezkedése, területi és erőviszonyaik megváltoztatása nekünk is más irányt diktál a nemzetiségi kérdés kezelésében. Hisz arról van szó, nemde, hogy a kifelé gravitálást ellensúlyozzuk s a kívülről ható vonzóerőt paralizáljuk. S tudjuk, hogy nincs erre más eszköz, mint oly poli53*