Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-484

hM. országos ülés 1913 dolgozik az, akinek nincs rá szüksége, ott nem kapnak kenyeret azok, akiknek szükségük van rá. Ez vezet engem arra az utolsó kérésre, amelyet a t. házhoz intéznék és amely kétfelé válik. Az egyik az, hogy az ellenzéknek, amely sajnálatomra nincs itt, azt akartam mondani, hogy szentimentális bolondnak tartják azt, aki a temetőbe megy és Deák Ferencz mauzóleumának feliratát olvassa. Az van ott benn felirva, hogy : »szeressétek jobban a hazát, mint ahogy gyűlölitek ellenségeiteket^. Ezt nem merném ismételni. Csak egyet kérek, egyet különösen azon nyilatkozat alapján, amely egy nagy franczia lapnak volt kiadva az ellenzék egyik vezére részéről, az t. L, hogy Francziaország csak várjon, Magyarország majd meg fogja adni magát, mert ki fog merülni, merem mondani, hogy akkor ne ártsunk legalább a hazának, amikor azzal saját magunknak ártunk. Hisz mindenki saját magának árt akkor, amikor ilyen módon elhiteti a világgal, hogy mi nem birjuk pénz dolgában sokáig, hogy Francziaország csak várjon, Magyarország meg fogja adni magát. Mi nem fogjuk megadni magunkat, mert meg vagyunk győződve, hogy ezt a nagy poblémát, amely megint kiújult, a magyarságnak azt a problémáját, hogy az északi és déli szlávság közé ékelt államként állja mega helyét, meg fogja oldani. (Élénk helyeslés és taps.) Második felszólításom szól — talán a pénzügyi bizottság nevében is — a magyar közvéleményhez, amelynek segitsége nélkül, a hazafiság fogalmának józan átalakítása nélkül, a kérdést megoldani nem lehet. Egyik előadói beszédemben — bocsánatot kérek, hogy magamat idézem (Halljuk ! Halljuk !) — azt mertem mondani, hogy a magyar közvélemény nagyon furcsa, olyan, mint Darwin könyve szerint azok a halak, amelyek mindig a tengerfenekén feküsznek és ennek folytán az egyik szemük lassankint a másik oldalra vándorol át, ugy hogy a végén nincsen két oldalon szemük, hanem csak az egyik oldalról nézik a világot. Azt mondtam akkor, hogy a magyar közvéleménynek is ez a baja, mert az egyik szeme lassanként a külső ügyekről a belső ügyek felé távolodott el és nem látja azokat a nagy nemzetközi összeütközéseket, amelyekbe bele bell állítani a maga problémáját. Ezt mondtam néhány év előtt. Most bocsánatot kell kérnem azoktól a Darwin-féle halaktól, — romboid-halak voltak — amelyeket összehasonlítottam a magyar közvéleménynyel. (Élénk derültség.) Mert a romboid-halaknak azért jön át a másik szeme, hogy a napvilágot láthassák, a magyar közvéleménynek pedig mind a két szeme az iszap felé fordul. Ma annál nagyobb hazafi valaki, mennél nagyobb nyilvánosság előtt mennél több rosszat tud rákenni a saját hazájára. (Hosszantartó élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és a középen.) És méltóztassék megengedni, hogy a tengernél maradjak. Azok a t. képviselőtársaim, a kik velem együtt szeretik a tengert, sokat feküsznek a partdeczember 5-én, pénteken. 397 ján, tudják, hogy a tenger megfigyelője, ha nem is néz oda, nagyon jól érzi azt, amikor az uj dagály kezdődik. A tengerben valami különös zizegés támad, megfordul a hullám és kezdi a homokot kifelé hozni. Jaj annak, aki homokvárát ugy építi, hogy nem tudja, mikor jön a dagály, jaj annak a hajósnak, aki nem tudja, hogy a hold mikor vonzza azt az óriási vízmennyiséget. Ép így születnek uj népek, ép igy jön a népek dagálya. Balkánon már megindult ez a dagály, a tenger már megfordult és jaj nekünk, ha nem halljuk meg annak zengését, jaj nekünk, ha meg nem értjük, hogy a magyarságnak nem szabad nyugodnia, hogy saját erőnkből kell megoldanunk azt a problémát, amelyet tízszer száz éven át az őseink megoldottak. (Taps a jobboldalon.) És ez lehetséges is. Lehetséges — ismétlem — a magyar közvéleménynek olyan józan átalakulása, a kormányzatnak takarékossága és minden magyarnak józan belátása mellett, melyre a t. ház szives figyelmét felhívni bátor voltam. Ugy gondolom, a pénzügyi bizottság által reám ruházott feladatnak a magam részéről megfeleltem. Méltóztassék megengedni, hogy végezetül a magam nevében is egy kérést terjeszszek elő és a pénzügyi bizottság nevében is egy kérést intézzek a t. házhoz. (Halljuk I Halljuk !) Én azt gondolom, hogy ebben a világraszóló átalakulásban, melynek most szemtanúi vagyunk, mindenkinek éreznie kell, hogy nem a t. túloldalról, nem a házszabályról, hanem a reánk bizott milliónyi magyarságról van szó, hogy az a nagy probléma, amelyet apáink a maguk korában megoldottak, már megint él. Mi nem vagyunk még biztonságban. Mint Vörösmarty mondta, nem tudja még, hogy lesz vagy jönni fog egy jobb kor, amely után buzgó munkával kell epedeznünk, vagy pedig jönni fog reánk — nem mint Vörösmarty álmodá — egy nagyszerű halál, ahol a népek milliói siratnak meg minket, hanem egy kisszerű halál, ahol külföldi újságok riporterei fognak károgni a magyar nemzet felett. Ez ellen nem egy pártnak, nem egy embernek, nem a pénzügyi bizottságnak, hanem az egész magyar nemzetnek állást kell foglalnia. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon.) Ezek az igazságok, méltóztassék elhinni, sokszor itt lesznek még, amikor én már régen nem leszek a t. ház előtt és méltóztassék elhinni nekem, ezek oly nagy igazságok, hogy őket sem elhallgatnom, sem eltitkolnom nem volt szabad. Ez az én kérésem, A pénzügyi bizottság kérése pedig az, hogy a költségvetést elfogadni méltóztassék. (Hosszantartó élénk éljenzés és taps. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök : Az igazságügyi minister ur kivan szólni. Balogh Jenő igazságügyminister: T. képviselőház ! Az utolsó hónapokban egyrészt az érdekelt szakkörök, másrészt a jogkereső közönség részéről annyi kérdés intéztetett hozzám a legközelebbi igazságügyi munkaprogramm felől és különösen arra vonatkozólag, hogy egyes tör-