Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-483

Í83. országos ülés 19Í3 november 29-én, szombaton. 377 érdek szolgálata a büntetést és megírom a dolgot. De azt is mondhatom, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy ilyen veszélynek kitegyem magamat és nem irom meg, mert azt hiszem, ez felel meg legjobban a szabadságnak s a felelősség elvének is. Ez komoly és tisztességes eljárás; de csak addig van biztosítva, míg a dolog ugy áll, hogy a szerzőn kívül vagy tényleg senkit nem lehet büntetni, vagy j^edig azt, akit még a szerzőn kivlil esetleg büntetni lehet, csak olyan feltételek mellett lehet büntetni, hogy a felelősséget elháríthatja magától, a szerzőre hárítja vissza és ezzel győz. Elnök: Kérem a képviselő urat: mivel a tárgyalásra szánt idő már letelt és a ház határozata értelmében fél hat órakor az interpellácziókra térünk át, méltóztassék beszédjét rövidebbre fogni. Székely Aladár: Rövidre fogom. (Halljuk! Halljuk! Zaj a baloldalon. Elnök csenget.) Csak azt akarnám még kiemelni, hogy sokkal szebben csinálja ezt az 1848-iki törvény, t. i. itt csak abban az esetben felelős a szerkesztő és a kiadó, ha nem tudatik, hogy a szerző kicsoda; ellenben minden oly esetben, a minőket e javaslat közbevegyit, hogy t. i. nemcsak akkor, ha ez nem tudatik, hanem, ha más okból indíttatik is eljárás ellene, — ilyen esetekben már a fokozatos felelősség a törvényjavaslat szerint nem áll be. Ez fontos azért, mert csak ha a szerkesztő és a kiadó teljesen fedezve érzi magát, akkor nem fog ő a szerzőre semmiféle befolyást gyakorolni; ellenben az a rendszer, amely a szerkesztőt és a kiadót mindenféle esélyeknek teszi ki, arra vezet, hogy terrorizáltatik a szerkesztőn és a kiadón át a szerző és amint az extraneus felbujtó eseténél történik, terrorizáltatik nemcsak a szerző, nemcsak az illető sajtóorgánum, hanem az a párt, annak a jiártnak a vezetősége is. (Ugy van! balfelöl.) Mert a párt irányítja ugyebár azt a sajtóorgánumot P Itt tehát elkerülhetetlen az az utasítás, hogy tessék erről vagy arról a témáról élesebben írni. És ez már a javaslat szerint elég arra, hogy a pártvezetőséget becsukják, mint szerzőtársat. Ez — azt hiszem — szintén nem állhat meg. Most már a kártérítési fejezetből akarok néhány megjegyzést tenni. Szabad még szólnom ? Elnök : Kérem, lehetőleg röviden, tekintettel az időre. Székely Aladár: A 39. §. akkép rendelkezik, hogy a sajtóbeli közleményekért az illető lapnak kártérítési kötelezettsége áll fenn és pedig nemcsak az anyagi, hanem az erkölcsi kár tekintetében is. Most már ez a kérdés a sztrájk kérdésével akként kombinálódik, hogy az ipari munkásság abban a véleményben van, hogy ha ők az ő sajtóorgánumaikban valamely sztrájkra való felhívást tesznek közzé és ennek az lesz az eredménye, hogy a munkásság tényleg sztrájkba EÉPVH. NAPLÓ 1910 1915. XX. KÖTET. lép; és ha ennek következtében azok a munkaadók kárt szenvednek: ilyen esetben majd azt a sajtóorgánumot előveszik, s azt fogják felelőssé tenni az okozott kárért, ami egyértelmű volna az illető sajtóorgánumnak teljes tönkretételével. Az a küldöttség, amely ebben a kérdésben az igazság ügy niinister urnái járt, hivatkozott a kormányelnök urnak bizonyos kijelentéseire, amelyeket a sztrájk szabadságára vonatkozólag tett, azonkívül az igazságügyminister ur is kilátásba helyezte, hogy terveznek egy sztrájk-törvényt, amely a sztrájk szabadságát proklamálja. Ez nagyon széj:> és üdvös dolog, csak az volna a kívánatos, hogy a sztrájk-jognak ilyen j>roklamálásával az ipari munkásság ugy ne járjon, mint ahogy most a sajtó munkásai járnak ezzel a sajtótörvénynyel. (Helyeslés bálfelöl.) Ami azt illeti, hogy az általános elvek szerint fennáll-e az a jogos aggodalom, amelyet az ipari munkásság táplál, igen vagy nem, arra nézve szerény véleményem szerint ez a jogos aggodalom tényleg fennáll és ezen csak egy külön rendelkezéssel lehet segíteni. Alajätoni pedig ezen véleményemet a sztrájknak a jelenlegi törvényhozásban lefektetett szabályozására, nemkülönben azon nyilatkozatokra, amelyek szerint a t. kormány a sztrájkot előreláthatólag szabályozni szándékozik. Itt elsősorban a kormányelnök urnak nyilatkozatában az foglaltatik, hogy a sztrájk szabad és ezt ugy értelmezi, hogy joga van a munkásnak a munkát bármikor felmondani és a felmondási idő leteltével a munkát otthagyni. Ez természetes; az a szerződésnek általános elveiből következik és munkamegszüntetés, amely ily módon történik, nem sztrájk. A sztrájk ott kezdődik, amikor a munkabér-szerződés tartania alatt lép ki a munkás a munkából, amikor tehát ő az ő szerződése szerint még további munkateljesítésre volna kötelezve, de ezt a további munkateljesítést hirtelen mestagadja. A munkásság szempontjából nagyon fontos természetesen, hogy ez ilyen módon megtörténhessék. Hiszen nekik szükségük van arra, hogy meglepetésekkel dolgozzanak, mivel egyedül csak igy képesek valamelyes nyomást kifejteni a munkaadókkal szemben, helyzetük megjavítása végett. Már most vannak itten vélemények, amelyek jogilag akarják megkonstruálni azt az állítást, hogy ilyen esetekben a munkabér szerződés fennállása alatt is tulajdonképen nincs szerződésszegés akkor, ha a munkás kilép. Méltóztatnak talán emlékezni, hogy Ágoston Péter jogakadémiai tanár a Jogászegyletben egy előadást tartott, amely körül nagy vita volt. Ebben az előadásban ő azt az álláspontot foglalta el, hogy az ilyen sztrájk nem szerződésszegés, mert munkabér-szerződés kötésénél a munkás mindig bizonyos kényszer hatása alatt van, az ilyen szerződés tehát érvénytelen, vagy 48