Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-483

083. országos ülés 1913 november 29-én, szombaton, 353 ben a kártérítési kereset megindítására károm évi elévülési időt állapit meg, akkor kétszeresen indokolt, hogy a sajtó vétség által okozott — illetve sokszor nem is vétség, hanem egyszerűen a sajtótermék által okozott — kártérítés kérdésében a magánjogi elévülési időnél rövidebb elévülési idő állapittassék meg. Hiszen elképzelni sem lehet, hogy például egy sajtótermék megjelenése után 10—20—30 év múlva álljanak elő kártérítési keresettel, mikor már egészen más viszonyok vannak, mikor azok az emberek, kik azt a sajtóterméket olvasták, már nem is élnek. Hát milyen támpontja lesz annak a bíróságnak, melynek pedig a törvény teljes latitüdöt ad a kár megállapításában, a kártérítési és erkölcsi kár mennyiségének megállapításánál ? Vagy vegyük a szabadalmi jogról szóló 1895. évi XXXVII. törvényczikket. Ez a törvény is szabályozza a kártérítés kérdését, midőn egyrészt megadja a büntetőbíróságnak azt a jogot, hogy 20.000 koronáig terjedhető kártérítési összeget állapithat meg, mely minden kárt konszummál, másrészt azonban megadja a károsultnak azt a jogot, hogy amennyiben 20.000 koronánál nagyobb kárt akar érvényesíteni, ezzel a polgári per útjára forduljon. Ami ennél a törvénynél szintén fontos és figyelembe veendő, az az, hogy ez is három, illetve 10 évi elévülési időt állapit meg. Itt van a védjegybitorlásról szóló 1890. évi II. t.-cz., amelynek 27. §-a 5000 forintig terjedhető kár megítélésénél megadja magának a büntetőbíróságnak a jogot arra, hogy a kártérítés kérdésében határozzon és csak olyan esetben, midőn valaki nagyobb kárt akar érvényesíteni, utalja ezen pereket a törvény rendes útjára. Itt van a vasúti károkról szóló 1874. évi XVIII. t.-cz., amely szintén hároín évi elévülési időt állapit meg, vagy itt van a gyámi törvény, mely pedig ugy-e bár, szigorúbb kell hogy legyen, mert hiszen ha van szigorú felelősség, ugy épen a gyám felelősségének kell ilyennek lenni anyagi kérdésekben és mégis ennek 37. §-a egy évi elévülési időt állapit meg. Szóval a tételes jog, mely a magyar jogrendszerben a kártérítés kérdéséről intézkedik, mindenhol megállapítja és szabályozza az elévülési időt s egyedül ezen törvényjavaslat az, mely az általános magánjogi elévülést akarja érvényben hagyni és nem állapit meg semmiféle különös elévülési időt. Másik sérelmes rendelkezése ennek a szakasznak, hogy a kártérítés kötelezettségét nemcsak a szerzőre, hanem a kiadóra és a nyomdászra is kiterjeszti. Ez az intézkedés ellenkezésben van a 36. §-sal, mely megszabja azokat a korlátokat, melyek között a nyomdász felelős, amikor kimondja, hogy ha a sajtóterméken a 33. és 34. §§-okban megjelölt valamely felelős személy feltüntetve nincs és ha ennek folytán sajtójogi felelősségre más nem vonha,tó, a nyomda vagy más KÉPVH. NAPLÓ 1910 1915. XX. KÖTET. többszörösitő vállalat tulajdonosa felelős. Szóval megállapítja azokat a feltételeket, amelyekre a nyomdásznak ügyelnie kell. Már most az a nyomdász ügyel arra, hogy a 30. §-nak eleget tegyen, ügyel arra, hogy ki ne adjon olyan sajtóterméket, amelyen a felelős személy feltüntetve nincs és ennek ellenére, bár talán a büntetőjogi felelősség alól szabadul, a kártérítési felelősség alól nem szabadul, mert a 39. és 40. §§. alapján ráhúzzák a kártérítési felelősséget és pedig egyetemlegesen, mert először kezdik a tulaj donképeni bűnösön, akit a sajtóbiróság már el is ítélt, azután rátérnek a kiadóra és végső fokon a nyomdászra. Valóban abszurdum, valóban jogi lehetetlenség, hogy olyan valaki fizesse a kárt, aki azt nem okozta, aki a törvény szerint mindent elkövetett arra, hogy őt semmi felelősség ne terhelje. (ügy van I balfelől.) Elvégre a szerkesztő és a nyomdává Halat tulajdonosa nem mindig egy és ugyanaz, számtalan nyomdát ismerek, amely öt-hat, sőt több lapot is kiad. Már most hogyan lehet azt elképzelni, hogy az a kiadó, aki sok lapot ad ki s ezekkel a lapokkal nincs is más összeköttetése, mint az, hogy nyomja a lapokat, amiért bizonyos fix összeget kap, ha ügyel is a javaslat 36. §-a szerinti kötelezettségére, 5—10 év múlva, vagy később is kapjon egy kártérítési pert a nyakába és fizessen olyan cselekmény után, amelyben abszolúte nem bűnös. Ezzel szemben nagyon csekély az a vigasztalás, amelyet a javaslat a kiadónak nyújt, amidőn azt mondja, hogy visszkereseti joga van a bűnössel szemben. Mit ér az a visszkereseti jog, amelyet első sorban a büntető hatóság kipróbál ? Hiszen benne van a törvényjavaslatban és annak indokolásában, hogy akit bénzbüntetéssel sújtanak, azon első sorban a pénzbüntetést iparkodnak behajtani és csak ha a pénzbüntetés sem rajta, sem a többi felelős személyen be nem hajtható, csak akkor térnek át a pénzbüntetésnek fogházbüntetésre való átváltoztatására. A hatóság tehát kipróbálja azt, hogy a pénzbüntetést a bűnösön behajtsa, de nemcsak ezt, hanem azt is, hogy a bűnügyi költséget és a kártérítést is behajtsa. Amikor azután egy egész sereg végrehajtást foganatosítottak ellene, akkor térnek át a kiadóra és ha ezen sem tudják behajtani, akkor térnek át a nyomdászra. Joggal kérdezhetem tehát, hogy mit ér a nyomdatulajdonosnak a visszkereseti, jog, amikor előtte behajthatatlan követelések, insolvens személyek vannak ? Amennyiben kilátásba méltóztatott helyezni a minister urnak, hogy a javaslatnak helytelen intézkedésein a vita folyamán módosítást méltóztatik eszközölni, elsősorban a 39. és a 40. §. módosítását vagyok bátor becses figyelmébe ajánlani, mert ez így nem maradhat, ez ellenkezik az általános jogi elvekkel és — ami a legfontosabb — különösen az elévülés kérdésében kell a javaslatba bizonyos intézkedéseket felveimi. A fokozatos felelősség kérdésében a javaslat beismeri azt, hogy nem veszi át a 48-iki törvény 45