Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.
Ülésnapok - 1910-473
20 475. országos ütés 1913 november ll-én, kedden. az uj deliktumoknak egész sorozatát állapítja meg a javaslat, némileg változtatva az eredeti szöveget. A 24. §. 1. pontjában tulajdonképen egy rossz kísérletet találunk a nyomdász-sztrájkhoz hasonló valaminek a meggátlásáról. Az eredetiben ez egy kissé komikusan volt fogalmazva, amennyiben az eredeti az mondotta, hogy az a nyomdai alkalmazott, aki a neki kinyomás végett átadott közlemény vagy hirdetés kinyomását másokkal való előzetes megbeszélés alapján megtagadja, vétséget követ el és a 25. §. szerint büntettetik. Mentesítette az eredeti javaslat a nyomdai alkalmazottat azon esetre, ha az általa kinyomandó nyomtatvány bűncselekményt tartalmazott volna, tehát a nyomdai alkalmazottat házi czenzornak akarta beállítani. A tévedés már most ott volt, hogy nincs olyan nyomdai alkalmazott, aki kinyomna valamit. A nyomdában vannak szedők, korrektorok, tördelők, gépmesterek, egész sorozatamindazoknak az alkalmazottaknak, kiknek munkájából együttesen áll elő a nyomdai termék, de olyan, aki kinyomna valamit, nincsen. Itt is a sokat szidott kamarák és hírlapírók adták meg a kellő felvilágosítást, amelyet jó lett volna előbb is bekérni. Már most a javaslat ezt kipótolja és kiszedésről, vagy ezzel összefüggő egyéb teendőkről beszél, kihagyva a házi czenzori intézményt. Helyesen teszi, de még helyesebben tette volna, ha az egészet kihagyta volna. Ezen nézetemben van egy elvtársam a ministeriumban, egy ismeretlen elvtársam, aki már ismét azt mondja, hogy a 24. §-nak 1. pontját, mint gyakorlatiatlant, törölni kell. Nem törölték. A komikus dolgoktól megtisztították, de fentartották. Pedig az én ismeretlen elvtársamnak van igaza, aki azt mondja, hogy a 24. §. e pontját, mint nem gyakorlati értékűt, törölni kell. Miért nem gyakorlati értékű ? Ismeretlen elvtársamat kisegítem. Azért nem, mert az a baj, hogy a nyomdász a sztrájkkor a nyomdába egyáltalában nem megy be, tehát nem juthat abba a helyzetbe, hogy a neki átadott kéziratnak a kinyomatását, vagy mint az eredeti javaslat mondja : kiszedését, megtagadja. Ha sztrájk van, akkor a nyomdai alkalmazottak egyszerűen nem mennek be a nyomdai műhelybe és igy tagadják meg nem specziálisan annak a kéziratnak, hanem az összes kéziratoknak a kiszedését és egészen a nyomtatási végső stádiumig való eljuttatását. Egy olyan izolált esetre vonatkozólag, hogy valaki specziálisan egy bizonyos kéziratra vonatkozólag tagadja meg valamely nyomdai teendőnek a teljesítését és pláne, hogy ezt másokkal való összebeszélés alapján tegye, ami nem is bizonyítható, ilyen izolált jelenségre törvényt hozni merőben felesleges és méltóztassék elhinni, akkor jár el leghelyesebben az igazságügyminister ur, ha ezt a semmitmondó, semmit sem jelentő, az életben soha nem is érvényesíthető rendelkezést a törvényjavaslatból egyszerűen kihagyja, (ügy van! a baloldalon.) Már most a 3. pont szerint, amely a javaslat eredeti szövegében 2. pont volt, (olvassa) : »vétséget követ el az, aki büntető Ítélettel sújtott vagy előzetesen lefoglalt, vagy a nyomda, vagy más többszörösitő vállalat tulajdonosának nevével, vagy a nyomtatás vagy más többszörösités helyének megjelölésével el nem látott, vagy a 10. §. harmadik bekezdése szerint a terjesztésből kitiltott sajtótermékeket — e körülményt ismerve, — bármily módon terjeszt«. Ebben a szakaszban egy csomó vétség van összefoglalva. Először büntető ítélettel sújtott elmeterméknek bármily módon való terjesztése. Másodszor előzetesen lefoglalt sajtótermékeknek terjesztése. Harmadszor imprimáturral el nem látott nyomdaterméknek terjesztése. Negyedszer a külföldön kiadott és kitiltott sajtóterméknek bármily módon való terjesztése. Ezért a vétségért jár csekély egy havi fogház és 100 koronától ezer koronáig terjedhető pénzbüntetés. Ismét rá kell mutatnom arra, hogy a kodifikáló osztály azon az véleményen volt, hogy talán mégis egy kissé olcsó a szabadság Magyarországon, ha ezeket a csekélységeket mindjárt vétségekké teszszük és egy havi fogházzal és 100 koronától ezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel sújtjuk. Az itt kezeim között levő munkálat azt mondja, hogy a 24. §. 2. és 3. — most 3. és 4. — pontjainak enyhébb eseteit kihágássá kell minősíteni és pénzbüntetéssel büntetni, amint azt meg is fogalmazta az én ismeretlen elvtársam. Ez az igazságügyi bizottságban ment keresztül és most nemcsak a büntetőitélettel sújtott nyomtatványoknak, sajtótermékeknek bármily módon való terjesztése vétség, amely egy havi fogházzal és ezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel sujtatik, vétség az is. ha én egy imprimáturral el nem látott sajtóterméket bármily módon terjesztek, holott a nyomdász, aki az imprimáturt a nyomtatványra rá tenni elmulasztotta, csakis kihágást követ el és 600 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntettetik. Hát hol van itt a jogászság ? Az, aki a deliktumot elköveti, a nyomdász, akinek nagy a felelőssége, ha nem teszi rá az imprimáturt, kaphat hatszáz korona pénzbüntetést, én, aki ezt leteszem a kávéházban, — mert a 8. §-nak a terjesztésről szóló rendelkezéseit kell emlékezetbe hoznom — én, aki azt nyilvános helyen elhelyezem, vagy ingyen szétosztom, én egy hónapig terjedhető fogházzal és 1000 K-ig terjedhető pénzbüntetéssel vagyok büntethető. (Derültség a baloldalon.) Méltóztassék megengedni, nem állnak meg megdermedve tisztelettel ilyen kodifikáczió előtt ? Ha az imprimatur nincsen, bármily módon való terjesztésért egy havi fogház jár; lefoglalt sajtóterméknek bármily módon való terjesztéséért egy havi fogház jár; ha külföldről kapok kitiltott lapot és terjesztem, kapok egy havi fogházat. Méltóztassék csak visszavonatkozni a büntetőperrendnek a lefoglalásról szóló rendelkezéseire, J ott a készletnek a lefoglalásáról van szó. Ezt a kifejezést megértjük. De ha én egyes példányokat
