Képviselőházi napló, 1910. XIX. kötet • 1913. május 5–november 7.

Ülésnapok - 1910-458

Í58. országos ülés 1913 június H-én, szombaton. 111 mikor büntetőtörvényünk azt szigorúan bünteti ? Méltóztassék csak elolvasni a büntetőtörvénykönyv 193. §-át. (Felkiáltások : Nem tartozik He l) Azért tartozik ide, hogy megmutassam, hogy következményeiben mit szült és hogy mi van most és ez a parlament van hivatva arra, hogy orvolást nyújtson. Nem akartam interpellálni, mert nem akarom az időt igénybe venni, mikor itt is előterjesztetett, hiszen az igazságügyminister iirnak alkalma lesz a dolgok állásáról tájékozódást szerezni. (Olvassa) : »Aki hivatali hatalmával visszaélve, törvényellenesen valakit elfog vagy letartóztat, személyes szabadság elleni vétséget követ el.« Aztán később egy szakasz megmondja, hogy ha 15 napot meghalad, akkor nem vétség, hanem bűntett. Mutassa meg nekem akárki, miféle jogczimen tart a vizsgálóbíró valakit előzetes letartóztatásban 8—9 hétig. Hogy indokoljam, hogy minden szavamnak volt értelme, méltóztassék csak tekinteni a gyulafehérvári nagy kongresszust, ahol közülünk 50 tagot választottak, akik a memorandumot vigyük. Mit csinált a vizsgálóbíró ur ? Megtette azt az eddig Magyarországon még nem gyakorolt eljárást, hogy egy szatmámémetii csendőrőrmestert küld Erdélybe mindenütt és keresgéli ezt az 50 embert és azzal áll a magyar közvélemény elé, hogy rettenetes botrányok lesznek. Szenzáczióhajhászat az egész, olyan ügyből kifolyólag, amely nyilvánosan történt. De a t. csendőr ur házrólházra bekopogtat, semmit sem tisztel, még a családi szentélyt sem. Ezek olyan állapotok, amelyekről én már emiitettem, hogy be fognak állani és beállottak, daczára annak, hogy mindent megtettünk megakadályozásukra. Mert az 50-es bizottság működése épen arra irányult, hogy lássák, hogy van valaki, aki érdeklődik és ne engedjék magukat törvénytelen dolgokra elragadtatni. Mi voltunk azok, akik leintettük őket, hogy várják be, mert bizalmunk volt, pláne, hogy a ministerelnök ur megígérte, sőt magában a végrehajtási rendeletben is meg van ígérve. Tehát mi volna nekünk az a nagy kérelmünk, amelyet intézünk különösen a vallás- és közoktatásügyi minister úrhoz 1 Méltóztassék azokat, amiket itt előterjesztettem, becses figyelmére méltatni s méltóztassék ezt az ügyet ugy tárgyalni, amint tudom, hogy hajlama szerint szükségesnek tartja, mert mindannyian ismerjük a vallás- és közoktatásügyi minister urat, hiszszük, hogy őt kizárólag az igazság és a méltányasság fogja vezérelni. (Helyeslés.) Ha a minister ur ezeket az okiratokat, amelyeket bármikor hajlandó vagyok rendelkezésre bocsátani, megfontolás tárgyává teszi s ha a bécsi nuncziusnak azt a kijelentését, hogy (olvassa): »Ceterum si qua difficultas in futurum exoriri contingat, relate ad novae dioeceseos circumscriptionem, limites, statum aliaque hujusmodi, Sancta Sedes, collatis consiliis cum Eege Apostolico, opportune in Dominó, pro suo jure et officio, providebit.« — figyelmére méltatja vagyis megígéri, hogy ö felsége és a kormány hozzájárulásával együtt hajlandó szolgálni ezeket a nagy elveket, hogy t. i. csak azok csatoltassanak az uj egyházhoz, akik magyaroknak vallják magukat. Hogy mennyire ment ezen elv keresztülvitelében a pápai bulla, az kitűnik abból a körülményből, hogy habár az uj egyházmegye területétől teljesen fékeeső községek vannak, ahol magyarul szoktak beszélni, ezeket a községeket mégis kivette a régi egyházközségek kötelékéből és odacsatolta az újhoz azon a czimcn, mert ezek magyarul beszélnek. Velünk szemben épen megfordítva csinálják. Olyan egyházközségeket, amelyek pl. a nagyváradi román görög katholikus egyház díszei és annak erősségei, amelyek nélkül, ha azt a 28 nagyobb községet — mert összesen 42 község van, — elveszik, az egész egyházmegye összetörik, odakapcsolnak. T. képviselőház ! Mély tisztelettel kérem a minister urat, ne engedje, hogy ez a kérdés elmérgesedjék. Ez nem szenvedhet huzavonát, nem tűrhet halasztást, mert nagyon jól tudjuk, hogy a jogviszonyok megváltozása minden téren visszatetszést szül, de sehol a világon nem szül olyan nagy visszatetszést, mintha az az egyház kebelében történik. Bátor vagyok becses figyelmüket felhívni arra a hatalmas kulturkampfra, amely Poroszországban és Németországban folyt és 12 évig tartott, s amelyből meggyőződést szerezhet bárki, hogy mire képesek fanatizmus, a vallásosság és a vallási meggyőződés által az emberek magukat ragadtatni. Hiszen ott püspökök lettek elzárva, az u. n. májusi törvények értelmében, azok sínylődtek hosszú időn át a börtönben, buzdítva egymást és táplálkozva abból a fanatizmusból, hogy ők az Isten tanaiért szenvednek. Ez adott nekik oly hatalmas lelkierőt, hogy mártíroknak képzelték magukat, és valóban, ezekből lettek igazi mártírok. Később a világi hatalom mégis meghajolt előttük. Szükségünk van-e nekünk arra, t. képviselőház, hogy mártírokat csináljunk akkor, mikor maga a szentséges atya is kijelentette, hogy a hibákat reparálni kell, ami egyéb nem lehet, mint az, hogy a román egyházközségek visszaadassanak egyházmegyéjüknek. Szabad-e nekünk ezt megtennünk, szabad-e elmérgesitenünk a kérdést és a húrt addig feszíteni, míg el nem pattan ? Azt hiszem, hogy nem s épen ezért gyors intézkedésre van szükség. T. képviselőház! Méltóztassék megengedni, hogy rámutassak arra, hogy itt visszaélések történtek s azok, akik végre akarták hajtani Rómának vagy a bécsi nunciaturának határozatait, visszaéltek a helyzettel. Mit csinált a püspökhelyettes ur ? Motu propriu, mielőtt még a püspökség szervezve volna, mielőtt még volna neki püspöke, kiadott egy rendeletet, mely szerint az 1907. évi XXVII. t.-c. értelmében a hajdudorogi egyházmegyéhez tartozó községekben az előadás kizárólagos nyelve a magyar. Aki ismeri az 1868-iM törvényt, az 1907-iki \